Szeptember 8. Szűz Mária születése (Kisboldogasszony) Róm 8,28-30; Mt 1,18-23 (rövidebb)

Mennyire tartjuk személyes ünnepünknek Szűz Mária születésének napját?

Földi édesanyánk születésnapján vajon szoktunk-e gondolni arra, hogy ennek a napnak köszönhetjük a mi életünket is? Hálásak vagyunk-e földi édesanyánknak életünkért?

Máriának köszönhető, hogy az Isten Fia emberré lett. Mária születésnapján hálásan kell gondolnunk arra, hogy mi is részt kaptunk Isten életéből, és ahogy az édesanyák szokták tenni, Mária is gondunkat viseli.

Máriával kapcsolatban szóról-szóra igaz, amit a szentleckében olvastunk, hogy: „Akiket (Isten) előre ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra.” És „akiket igazzá tett, azokat meg is dicsőítette.” „Így lesz ő elsőszülött sok testvér között.” Mária Krisztus után elsőként jutott el testestől-lelkestől abba a dicsőségbe, amelyre öröktől fogva rendelve volt. Pál apostol többes számban, „sok testvérről” írt. Írásában nem Máriára gondolt, hanem ránk. Isten részéről olyannyira biztos az örök dicsőségbe való befogadásunk, hogy Pál máris befejezett tényként említette.

Ránk is vonatkozik, hogy amikor Isten elhatározta, hogy megfoganjunk, egyben megdicsőülésünket is eldöntötte. Igaz, hogy mi még messze vagyunk a beteljesüléstől. Sőt életvitelünk, bűneink olykor kétségessé tehetik azt, hogy egyáltalán üdvözülhetünk-e.

Mert életünk alakulása sokszor csak szánalmas botladozásnak, ide-oda hánykolódásnak tűnik. De Isten kegyelme meghatározott irányba fordítja életünk eseményeit, értelmet és célt adva nekik. „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.” Csak és egyedül a mi szabad akaratunkon múlik, hogy meghiúsítjuk-e Istennek ezt a ránk vonatkozó örök tervét. Szűz Mária élete az örök isteni elhatározás és az emberi szabad akarat együttműködésének a csodája. Mária sem tudott többet, mint amit feltétlenül szükséges volt tudnia ahhoz, hogy szabadon „igent” mondjon Isten akaratára. Mária földi életében valószínűleg nem tudott róla, hogy ő szeplőtelenül fogantatott anyja méhében, mint ahogy arról sem, hogy majd testestől-lelkestől fölvétetik a mennybe. Ő nem emberi tudása és számításai szerint döntött, hanem mindig vállalta Isten akaratát úgy, ahogyan megismerte. Isten akaratának teljesítésére való állandó készsége tette alkalmassá arra, hogy minden feladatot (és minden szenvedést is) elfogadjon Isten kezéből.

Vajon mi mennyire keressük és teljesítjük Isten akaratát? Amit mi megismerünk Isten akaratából, az a mi meghívásunk. Ránk csak az tartozik, hogy válaszoljunk erre a hívásra. A többit nyugodtan bízzuk Istenre! Bízhatunk Máriában, égi édesanyánkban is, aki minden Tőle telhetőt megtesz azért, hogy mi is eljussunk a mennyei dicsőségbe, ahol ő van. De nekünk is minden tőlünk telhetőt meg kell tenni ezért!