Január 15. Évközi 1. hét, szerda

Évközi 1. hét, szerda – 1Sám 3,1-10.19-20; Mk 1,29-39

Hivatásunknak érezzük-e azt, hogy szolgáljunk?

A mai olvasmányban Sámuel készségesen vállalta azt a szolgálatot, amelyre anyja ajánlotta fel őt Istennek, még mielőtt megfogant volna. Miután megszületett, anyja „teljesítette fogadalmát: Sámuel gyermekkorától fogva Héli főpap mellett az Úrnak szolgált.” Nem sérelmezte, hogy anyja nem vette figyelembe az ő szabadságát. Magáévá tette, hogy neki szolgálni kell, hűségesen, szívesen, szeretettel, odaadóan, buzgón, készségesen. A mai evangéliumban is az ilyen szolgálatra kapunk példát. A legjobb példa maga Jézus, aki azt mondta magáról, hogy Ő azért jött, hogy szolgáljon (Mt 20.28; Mk 10,45), Őt követte Péter, aki kezdettől fogva megértette, mit jelent Jézus meghívása.

 Amikor Péter elfogadta Jézus meghívását, rögtön meghívta Jézust, hogy pihenjen meg nála. Mindent meg akart osztani Jézussal és azokkal, akiket Jézus vele együtt meghívott tanítványainak. Megértette, hogy amikor Krisztus meghív a vele való közösségre, akkor egyben az egymással való közösségünket is építeni akarja.

Péter nem latolgatta, hogy beteg van a háznál (az anyósa), mert, hogy a ház csupán egyetlen helyiségből állt. Nem törődött azzal a kényelmetlenséggel, amit a vendégek érkezése okozhat, sem azzal, amit nekik jelent majd a beteg asszony jelenléte. Figyelemre méltó, hogy Jézus mennyire értette Pétert és a helyzetet. És bár nem azért hívta meg Őt Péter, hogy gyógyítsa meg az anyósát, de Jézus azonnal segített. A meggyógyított anyós pedig mindjárt munkához látott: megvendégelte Jézust, meg a többi vendéget, vagyis örömmel szolgált. Nem volt ez kis dolog: az asszonyok nemigen szolgálhattak föl egy férfitársaságnak. De neki ott volt a helye azok között, akik Jézus köré gyűltek. Föl sem merült benne, hogy neki neheztelnie kellene Péterre és Jézusra is, aki miatt Péter otthagyta az ő lányát és a családját.

Isten tiszteli a mi szabadságunkat, mindegyikünkhöz szól, mindegyikünket megbíz egy adott közösségen belül valamilyen szolgálattal, amelyet szabadon úgy kell elfogadnunk, mint Istentől kapott hivatást, melynek teljesítésével nemcsak az embereknek, hanem Istennek szolgálunk. Természetesen, akiket a családos életre hív, azoknak a család keretein belül a családtagokat kell szolgálniuk, de úgy, hogy ezzel Istennek is szolgálnak. Isten szívében van a forrása annak a szeretetnek, amely „nem keresi a maga hasznát” (1Kor 13,5) Istenünk dicsősége abban áll, hogy adhat. Az önmegtagadó szeretet törvénye az élet törvénye a föld és a menny számára egyaránt. Krisztus mindent az Atyától kapott, de azért kapta, hogy továbbadja. Nincs senki és semmi – az önző emberi szíven kívül –, aki/ami önmagának élne. A dicsőség angyalai is abban találják örömüket, hogy adhatnak: szeretetet adnak, és fáradhatatlanul őrködnek azok felett is, akik elbuktak.

Karácsony öröme akkor marad meg bennünk, ha az Istenre találással együtt a családunk tagjait és az Istentől rendelt közösségünk szolgálatát is szívesen vállaljuk. Igyekezzünk, hogy a szolgálatban teljesedjék ki az életünk!