Évközi. 2. hét, szombat – Mk 3,20-21

Megtiszteltetésnek tartjuk-e, és meg merjük-e vallani mindig, bármilyen körülmények között, hogy római katolikus keresztények vagyunk?

Ha hozzátartozóink közül valaki nagy dicsőséget szerez magának, akkor mi is büszkék vagyunk rá. Ha pedig valamilyen szégyenletes dolgot művel valaki közülünk, akkor vele együtt mi is szégyenkezünk. Mert saját dicsőségünknek vagy éppen szégyenünknek érezzük, ami a közösségünk tagjaival történik.

A mai evangéliumi részben arról értesülünk, hogy a rokonok azért akarták hazavinni Jézust, mert az a hír járta Róla, hogy „eszét vesztette”, vagyis megbolondult.

Lehet, hogy nem becsülték becsületességéért és jólelkűségéért már akkor sem, amikor ácsként dolgozott. Amiatt is lenézhették, hogy nem érdeklődött a nők iránt, mert nem akart megnősülni.

Az pedig, hogy a biztos megélhetést nyújtó ácsszakma helyett vándorprédikátorságra adta a fejét, még jobban megerősítette őket abban, hogy megbolondult. Anyját is magukkal vitték, hogy az ő segítségével hozzák haza Jézust, nehogy még nagyobb szégyent hozzon rájuk.

Vajon mi hogyan fogadjuk Jézus tanítását? Kinek tartjuk Őt? Megtiszteltetésnek tartjuk-e, hogy Jézushoz tartozhatunk? Vajon mindig és bármilyen körülmények között azt tartjuk-e a legfontosabbnak, hogy Jézus tanítása szerint éljünk? Fontosnak tartjuk-e, hogy Neki ne kelljen szégyenkeznie miattunk? Megvalljuk-e Őt bármilyen környezetben, ahol föl sem tételeznék rólunk, hogy Hozzá tartozunk? Ragaszkodunk-e Hozzá akkor is, ha mások ezt őrültségnek tartják?

Jézus iránt való elkötelezettségünk akkor mutatkozik meg a maga mélységében, ha nem eltüntetni akarjuk Őt, mint rokonai (attól félve, hogy kínos helyzetbe kerülünk miatta). Hanem ellenkezőleg, nyíltan és határozottan megvalljuk, hogy Nélküle élni sem tudunk, és nem is akarunk.

Segítsen meg minket a Szentlélek, hogy Jézust ne csak szavunkkal vállaljuk, hanem Hozzá tartozásunkat egész életünkkel bizonyítsuk!