Advent 1. vasárnapja 1Tessz 3,12-4,2; Lk 21,25-28,34-36

Hogyan készülünk az Úrral való találkozásra?

A mai nappal új egyházi évet kezdünk. Ennek első időszaka az advent, amely a latin adventus Domini kifejezésből származik. Ez azt jelenti, hogy az Úr jövetele, az Úr érkezése.

Az adventi időszakban az Úr négyféle eljövetelére emlékezünk. Az első a történelmi úrjövet, az Ige test szerinti születése. Ennek ünneplése a karácsony, melyre az adventi időszak végén, december 17-től kezdve készülünk.

A mai evangélium azonban még továbbra is Krisztusnak a világvégi, negyedik eljövetelére irányítja a figyelmünket, amellyel az elmúlt egyházi év utolsó időszakában is foglalkoztunk. De eljön az Úr a mi földi életünk végén is, és ez szorosan kapcsolódik Krisztus világvégi eljöveteléhez. Mert az utolsó ítéletet mindegyikünk abban az állapotában fogja átélni, amelyben halálunkkor leszünk. 

Hogy milyen ítéletet tartogat számunkra az Úrnak az utóbbi két érkezése, az attól függ, hogyan fogadjuk az Úr kegyelmi jövetelét, amely életünk minden napján bekövetkezik. Földi életünkben mindig másképp jön el az Úr. Minden szentgyónásban és szentáldozásban is a megtestesült Igét fogadjuk be. De csak akkor vagyunk méltók a fogadására, ha felismerjük és befogadjuk Őt azokban is, akiket személyes kapcsolatainkban Ő nekünk ajándékoz. Ezek mellett ismerjük fel Őt akkor is, amikor a Szentírás által szól hozzánk!

Nem tétlen és nem céltalan a várakozásunk, és nem vak sors a mi életünk, hanem beteljesedés. Mi Krisztusra várunk. Állandóan úton vagyunk, és Krisztus is állandóan úton van felénk. Nemcsak mások által akar hozzánk jönni, hanem általunk is akar másokhoz menni. Vajon felismerjük-e ezeket a lehetőségeinket, és teljesítjük-e ezt a hivatásunkat, illetve küldetésünket?

A várakozás legfontosabb eleme a szeretetben való gyarapodás. Pál apostol írja, hogy: „Gazdagítson és gyarapítson titeket az Úr a szeretetben egymás és mindenki iránt”!

A mai evangéliumban virrasztásra és imádkozásra szólít fel az Úr. A figyelmetlen ember nem veszi észre, ha felebarátja rászorul a segítségére. Az éber ember azonban, aki nyitott szemmel és el nem nehezült szívvel éli életét, észreveszi, hogy miben lehet az Úristen és felebarátja szolgálatára.

Isten gyermekei és egymás testvérei vagyunk. Legfőbb célunk az örök boldogság, melyet az Isten- és az emberszeretet útján érhetünk el. Mindnyájunknak létfontosságú szüksége van arra, hogy szeressünk és szeressenek minket.

Úgy virrasszunk, úgy imádkozzunk, és úgy éljünk, hogy számunkra az Úr utolsó érkezése a várva várt örömteli találkozás, a beteljesülés napja legyen!