34. évközi hét, kedd – Lk 21,5-11

Örülünk-e annak, hogy a világ végén mindenki megtudja, mennyire szerettük Istent és egymást?

Időnként szokás a nagy figyelmeztetéssel való riogatás és a fenyegetés egy új világrend kialakulására utaló jelenségek miatt. Henry Alfred Kissinger Világrend c. könyvének fülszövegében így riogat: „Káosz fenyeget a mindeddig példátlan egymásrautaltság és a kölcsönös függőség dacára: a tömegpusztító fegyverek terjedése, az államok szétesése, a környezetrombolás hatásai és azoknak az új technológiáknak a terjedése miatt, amelyek lassan kontrollálhatatlanná és emberi ésszel már-már felfoghatatlanná teszik a konfliktusokat.”

Jézus óv minket a riogatástól: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket!” És a világ vége miatt „ne rémüldözzetek”! Ennek az időpontját senki sem tudja. Előjelei sem lesznek. Csak annyit lehet tudni róla, hogy biztosan bekövetkezik. A mai evangéliumban szereplő előjelek nem a világ végének, hanem Jeruzsálem közelgő pusztulásának az előjelei.

A félreértés abból is adódott, hogy a korabeli zsidók hite szerint a jeruzsálemi templomnak állnia kell a világ végéig. Ezért amikor Jeruzsálem és benne a templom pusztulása Krisztus után 70-ben bekövetkezett, még a tanítványok közül is néhányan tévesen azt gondolták, hogy hamarosan bekövetkezik a világ vége is, és egyben Krisztus dicsőséges eljövetele.

Annyit biztosan tudhatunk, hogy a mulandó világ utolsó kozmikus összeomlása után Krisztus dicsőségesen el fog jönni. Az ő eljövetele az Isten végső győzelmének megnyilvánulása lesz (Isten igazságosságának és irgalmas szeretetének a diadala). Nyilvánosságra fognak kerülni mindegyikünk legtitkosabb gondolatai, vágyai és cselekedetei, és semmi sem marad következmény nélkül. Mindenki érdemei szerint jut a boldog örök életre vagy az örök kárhozatra.

Ne félelemmel gondoljunk a világ végére, hiszen elsősorban a jó tetteink lesznek nyilvánvalóvá, bűneinken kívül pedig az is, hogyan tartottunk bűnbánatot és mennyire igyekeztünk bűneinket jóvátenni. De főleg azt fogja megtudni mindenki, hogy mennyire szerettük Istent és egymást. Ez legyen a mi vigasztalásunk és örömünk!

Pilinszky János írja Mielőtt című versében:

„A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra, mezítelenségünk
fölmagasztalása lesz.

A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi
a keresztet, s az angyalok, a mennyek
állatai, fölütik a világ utolsó lapját.

Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt
tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja
a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.”