Évközi 24. vasárnap – Mk 8,27-35

Mi a személyes válaszunk Jézusnak arra a kérdésére, hogy kinek tartjuk Őt?

Fordulópontnak vagy vízválasztónak is lehet tekinteni, hogy miután a tanítványok egyre növekvő érdeklődéssel követték és hallgatták Jézust, Ő elérkezettnek látta az időt arra, hogy megkérdezze, kinek tartják Őt.

Jézus minket is megkérdez mindennap: Kinek tartasz engem? Ki vagyok én számodra? Mindennap válaszoljunk rá!

Milyen a Vele való kapcsolatom? Mennyire személyes és bensőséges? Ápolom-e a Vele való kapcsolatomat? Szeretem-e Őt? Rábízom-e magam? Akarom-e követni Őt? Elfogadom-e, hogy Ő megy elöl, én pedig utána? Hajlandó vagyok-e követni Őt, annak tudatában is, amit mondott, hogy: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”? Vállalom-e Vele együtt azt a helyzetet és sorsot, amibe kerültem? Kész vagyok-e elveszíteni életemet Krisztusért és az evangéliumért?

Amikor személyes választ adunk Jézusnak arra a kérdésére, hogy kicsoda Ő számunkra, akkor nyilván mindegyikünk válaszában közös, hogy Ő az Isten Fia, aki értünk emberré lett, azért hogy Megváltónk és Üdvözítőnk legyen. Nem a szenvedéstől vált meg minket, hanem a bűneinktől, és ennek ára a kereszt. A kereszt vállalása nélkül nincs üdvösség, de nincs szeretet sem.

A kereszt nem cél, a vállalt szenvedés nem önkínzás, hanem eszköz és út.

A szenvedés megvisel. De nem mindegy, hogy hittel vagy anélkül szenved valaki. Csak szeretettel lehet fölébe kerekedni a szenvedésnek. Szeretni nem lehet szenvedés nélkül, de lehet örömmel vállalni a szenvedést az okáért, illetve a céljáért. Mi nem a szenvedést szeretjük, hanem azt, Akiért készek vagyunk szenvedni.

A szeretet vállalásának természetes velejárója az áldozattá válás. Itt a földön a szeretet és a szenvedés elválaszthatatlanok egymástól. Valamilyen szintig természetes, hogy küzdünk a szenvedés ellen. De ha minden áron meg akarjuk menteni az életünket, ha idegenkedünk a szenvedéstől és életünk odaadásától, akkor észrevétlenül a sátán oldalára sodródunk. Erre utal Jézus, amikor „így korholta Pétert:»Távozz tőlem, sátán, mert nem Isten szándéka szerint gondolkodsz, hanem emberi módon.«”.

Tegyük magunkévá azt a lelkületet, amellyel Pál apostol azt írta a kolosszei híveknek, hogy: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” (Kol 1,24)