Évközi 13. hét, kedd – Mt 8,23-27

Hogyan viselkedünk, mit teszünk válsághelyzetekben?

Amikor az Evangéliumnak a tengeri viharokról szóló beszámolóit olvassuk, lehet, hogy életünknek talán a legbékésebb időszakát éljük. De éppen ilyenkor kell ezeknek a viharos történeteknek (krízis-helyzeteknek) az általános tanulságát levonnunk és megjegyeznünk.

Aki tengerre száll, vagy akár csak egy csónaktúrára indul, annak fel kell készülnie a viharra is, amely előbb vagy utóbb, de mindenképpen megérkezik. Így vagyunk az Élet Tengerén is. Nem szabad engedni, hogy felkészületlenül találjanak minket a válságok, a viharok, a krízisek!

Egész földi életünk az üdvösségünk elnyerésének az ideje. Ezért a nyugalom napjaiban is tudatosítanunk kell magunkban, hogy iszonyatos mélységek és veszedelmes örvények fölött hajózunk, ugyanakkor mégis békességben élhetünk. De békességünk és nyugalmunk alapja nem az anyagi helyzetünkben, nem is a testi-lelki egészségünkben, nem is a társadalomban elfoglalt pozíciónkban, a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatainkban vagy valamilyen földi életbiztosításban van, hanem kizárólag a teremtő és megváltó Istennel való kapcsolatunkban. Pillanatnyi lelkiállapotunktól függetlenül is folyik a küzdelem értünk, az üdvösségünkért. Ez a mi legnagyobb ügyünk, ami a végveszélyből való kimeneküléshez hasonlít, amelyet Isten visz végbe, nem mi. Nekünk csak kiáltanunk kell az Úrhoz, figyelnünk az ő szavára, és az szerint kell cselekednünk.

A Jézussal való életközösség nem óv meg minket a viharoktól, mert a vihar arra való, hogy megtisztítson. Amikor nem találunk biztos pontot, amikor a csillagokat elfedik a fellegek, a szárazföld elérhetetlen messzeségűnek tűnik, alattunk pedig háborog a tenger, – ebben a kilátástalan káoszban bebizonyosodik, hogy az egyetlen szilárd pont: Jézus személye. Ha Jézushoz fordulunk, hirtelen kisimul a tenger, ismét felragyognak a csillagok, tehát lehetővé válik a helyes útirány meghatározása, feltűnik a szárazföld, és akkor a saját emberi erőnkből és képességeinkből is elérhetjük a partot. Kiszolgáltatottságunkban tehát rádöbbenhetünk gyöngeségünkre, és megismerhetjük Isten csodálatos erejét.

Amikor minden a legjobban megy az életünkben, akkor se feledkezzünk meg arról, amit Jézus az utolsó vacsorán mondott, hogy: „nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5). Jézus mindig velünk van, mert igazán szeret minket.

Ugyanakkor mindig időszerű számunkra a tanítványok imája: „Uram, ments meg minket! Elveszünk!” De ezt hittel és bizalommal kell mondanunk! Aki Jézus tanítványa, az nem lehet kishitű. Számítanunk kell arra, hogy mindenképpen belekerülünk a megpróbáltatások viharaiba, és tudnunk kell, hogy ezekből csak Jézus, az Úr menthet ki.

Bízzunk benne, hogy ezt majd a legnagyobb megpróbáltatásunk idején, a halálunk órájában is megteszi.

Készüljünk föl a legnagyobb megpróbáltatásra, a halálos agóniánkra is, és akkor se felejtsük el Őt segítségül hívni!