Évközi 20. hét, szerda – Mt 20,1-16

Értékeljük-e, hogy Isten minden embert meghívott az üdvösségre, és hogy nemcsak életünk végén, hanem annak egész folyamán is ennek reményében élhetünk?

Jézus a szőlőmunkásokról szóló példabeszédét olyan embereknek mondta, akik a személyiségük fejlődésében csak addig jutottak el, hogy a szeretet parancsát kényszerű kötelességként élték meg. Ők nem tudták értékelni Isten jóságát és irgalmas szeretetét. Végső soron nem értették Isten igazságosságát sem, amely szoros kapcsolatban van az ő jóságával, szeretetével és irgalmával.

A bűnre hajló természetünk miatt jellemző ránk az önzés, a kicsinyes méricskélés, és bizony, az irigység is könnyen eltölt, ha a másik ember valami jóban részesül. Még a tökéletességre törekvő embereket is fenyegeti ez a veszély. A gonosz lelkek rontásai között szerepel, hogy: „az irigység lelke szálljon a szentekre” (Csíksomlyói betlehemes). Istenre viszont a nagylelkűség a jellemző, hiszen mindenkit jutalmazni szeretne.

A szőlőmunkásokról szóló példabeszédben az emberi kicsinyesség és irigység áll szemben az Isten nagylelkűségével. A reggeltől dolgozó munkások, akik a napi munka után megkapták jogos fizetségüket, „rossz szemmel”, irigykedve nézték azokat, akik a rövidebb ideig végzett munkáért ugyanannyi bért kaptak, mint ők. Felháborodásuk és Isten elleni lázadásuk csak az önzésükből kiinduló igazságérzetük szerint tűnik jogosnak.

Ha azok közé tartozunk, akik az egész nap terhét és hevét viselték, becsüljük meg azt a biztonságot és nyugalmat, amit a korai felfogadás nyomán a biztos bér reménye jelent nekünk. Becsüljük meg, hogy Istennek szolgálhatunk, és számíthatunk arra az ajándékra, jutalomra (amit akár fizetségnek is nevezhetünk), amit Isten ad nekünk.

Tudnunk kell, hogy az örök életben nincsenek megkülönböztetett helyek. Ott nincs olyan, hogy az egyik ember közelebb, a másik távolabb van Istentől, mert mindenki Istennel való egységben él. Ott nem létezik olyan, hogy az egyik ember jobban, a másik kevésbé boldog, mert mindenkit eltölt a tökéletes boldogság, az Istennel való szeretet-közösség öröme. Ebben az értelemben mindenki ugyanazt kapja Istentől. Senki nem kap kevesebbet vagy többet, mint mások.

Mindegy, hogy egyesek rövidebb vagy hosszabb ideig, kevesebbet vagy többet szolgálták Istent, a jutalom mindenkinek ugyanaz (az örök élet). Ostobaság azt várni Istentől, hogy nekünk többet adjon, mint másoknak. Sajnálni, hogy Isten másoknak is ugyanannyit ad, mint nekünk, olyanoknak, akik megítélésünk szerint kevesebbet szolgáltak, valójában irigység. Elfogadni az üdvösséget, mint Isten nagylelkű ajándékát, tökéletes boldogság.

Tegyünk meg mindent annak tudatában, hogy az üdvösségünket nem a saját érdemeink miatt adja meg nekünk az Isten! Sőt, örüljünk annak, hogy Isten nem a teljesítményeink alapján jutalmaz! Mivel Isten jóságos és irgalmas hozzánk, igyekezzünk mi is jóakarattal, jóindulattal viseltetni egymás iránt!