Március 6. Nagyböjt 2. hete, szombat
Nagyböjt 2. hete, szombat – Lk 15,1-3; 11-32
Örülünk-e annak, hogy az Egyházhoz tartozhatunk?
A mai evangéliumi részlet cselekménye az irgalmas atya házához kötődik. Ezt a házat hagyta el a fiatalabb fiú, majd ebbe tért vissza, és itt élt az idősebb testvér is.
A fiatalabb fiúnak nem az volt az igazi bűne, hogy már atyja életében elkérte a jussát, és elhagyta az atyai házat, hanem a szeretetlensége. A mi bűnünk lényege sem csupán egy törvény vagy parancs megszegése, hanem a mennyei Atya szeretetének a visszautasítása.
A fiatalabb fiú kényszernek és unalmasnak érezte az atyai házat. Úgy gondolta, hogy ha a maga feje után megy, akkor majd kiteljesedik az élete. De helyette a beszűkülés, az emberi kapcsolatokból való kizuhanás, a rabszolgaság és az állati szint alá való lezüllés lett a vége. Végső soron minden bűnnek ez a következménye.
Az idősebb testvérnek szintén helye volt az atyai házban, azonban a történet végén mégsem akart oda belépni. Nemcsak a hizlalt borjú miatti irigységét árulta el, hanem a barátaival való mulatozás vágyát, sőt tisztátalan vágyait is, amikor öccse vétkét úgy foglalta össze, hogy: „ez a te fiad a te vagyonodat parázna nőkre pazarolta!” Mert erről egyáltalán nem volt szó a példabeszéd történetében.
Végső soron kiderült, hogy az idősebb fiú sohasem érezte magát jól az atyai házban (ő is börtönnek érezte azt). Felhánytorgatta engedelmességét, de valójában tele volt lázadással, elégedetlenséggel, háborgással, az apja iránti szeretetlenséggel, testvére iránt pedig gyilkos indulatokkal. Az ő szájából egyszer sem hangzott el az atyám szó. Testvérét pedig csak úgy emlegette, hogy „ez a te fiad”, ami azt jelentette, hogy megtagadta őt, mint testvért. Nem tudjuk, hogy később bement-e a házba.
Vajon mi jól érezzük-e magunkat az irgalmas Atya házában? Mit jelentenek nekünk az Isten részéről az olyan a kijelentések, hogy: gyermekem? És hogy: „te mindig velem vagy, és mindenem a tied.” Nem feledkezünk-e meg arról, hogy Isten személyesen mindig velünk akar lenni? Ez az ő neve! Én az vagyok, aki (mindig veled) vagyok. (vö. Kiv 3,14)
Rádöbbenünk-e, hogy a legnagyobb gyalázat az Isten iránti hálátlanságunk és szeretetlenségünk? De gyalázatunkat meglátni és átérezni még kevés. Ezt meg is kell bánnunk! Vissza kell térnünk az atyai házba! Az őszinte szentgyónás a nagyböjt lényeges része. Mert mi magunk nem moshatjuk le a gyalázatot, csak felismerhetjük, szégyellhetjük, bevallhatjuk és megbánhatjuk. Egyedül a végtelenül irgalmas Isten veheti le rólunk gyalázatunkat, aki vár minket, és újjáteremt azzal hogy elénk siet, nyakunkba borul, átölel és megcsókol.
Jézus mondja: „Nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége rá, hogy megtérjen”. (Lk 15,7)
Az Istenhez és az Egyházhoz való tartozás öröme töltsön el mindnyájunkat!
Kommentáld!