Évközi 6. hét, hétfő – Ter 4,1-15.25; Mk 8,11-13

Észrevesszük-e Isten jel(zés)eit, és követjük-e azokat?

A mai evangéliumi részletben szereplő farizeusok számára nem voltak meggyőző jelek Jézus csodái: a gyógyítások, a halottak feltámasztása, a vihar lecsendesítése és a kenyérszaporítások, mert azok csak a földön és a tengeren történtek. Ők „égi jelet”, tehát valami egészen különleges természeti jelenséget kértek Jézustól, hogy ezzel bizonyítsa küldetését. Nem azért kérték ezt, mintha hinni akartak volna Benne, hanem hogy próbára tegyék Őt, Aki reményeik szerint mégsem tudja igazolni előttük isteni hatalmát. Rosszindulat és megdöbbentő megátalkodottság volt szándékaik mögött. Ezért Jézus „lelke mélyéből felsóhajtott és így szólt: »… ez a nemzedék nem kap semmiféle jelet.« Ezzel otthagyta őket.”

Jelet azok követelnek, akik vakok azokra a jelekre, amelyekkel Isten nap mint nap elhalmoz minket. Aki egyetlen csoda láttán nem hisz, annak lehet ezer csodát is mutatni, akkor sem fog hinni.

Lelkiismeretünkön keresztül mindnyájan nagyon sok jelet kapunk Istentől. Isten mindegyikünkhöz szól. Ha nem fogadjuk el, annak nagyon sokféle oka lehet.

Az Istentől kapott jelek felismerésének legfőbb akadályai a főbűnök, amelyek nem konkrét bűnök, hanem olyan indulatok, vágyak, gondolatok, amelyek elvakítanak és gúzsba kötnek, megbénítanak minket.

Káint előre figyelmeztette Isten a lesben álló kísértésre: „Állj ellen a bűnös kívánságnak, s uralkodjál rajta!” De Isten szava süket fülekre talált. Irigysége elragadta, és megölte testvérét. Ugyanezt teszi a harag, az élvezetvágy, a hatalomvágy és a többi főbűn. Az is lehet, hogy el vagyunk telve saját gondolatainkkal, gondjainkkal, amelyeken nem tudunk fölülemelkedni, és ezek miatt nem halljuk meg Isten hangját.

Mi felismerjük-e és megbecsüljük-e Istennek azokat a jeleit, amelyekkel nap mint nap elhalmoz minket: az Atya gondviselését, a Szentlélek vezetését, Jézus szeretetét, gyógyító erejét? Elégedettek vagyunk-e Isten jeleivel? Megértjük-e azokat? Esetleg nem vagyunk-e követelődzők, elégedetlenkedők? Lukács evangélista így írja le Jézus szavait: „Ez a nemzedék gonosz nemzedék. Jelt kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét.” (Lk 11,29). Isten irántunk való hűséges szeretetének elegendő jelének tartjuk-e Jézus kereszthalálát és feltámadását? Kell-e nagyobb jel?

És vajon mi milyen jeleit adjuk az Isten iránti és testvéreink iránti hűségünknek és szeretetünknek? Mennyire vagyunk figyelmesek, türelmesek, áldozatosak?

Baudelaire írta a Kapcsolatok c. versében: „Jelképek erdején át visz az ember útja”. Törekedjünk arra, hogy Istennel és egymással való szeretet-kapcsolatainkban hűségünkről és szeretetünkről szüntelen és kölcsönös jelzés-váltásokban gazdag életünk legyen!