Január 4. – Jn 1,35-42

Az elmúlt hetekben mennyire erősödtünk meg a Jézusba vetett hitünkben és a Róla való tanúságtételben?

A karácsonyi időszak végéhez értünk. Gondolkodjunk el Keresztelő János két tanítványának a példáján, akiknek az érdeklődését az keltette föl Jézus iránt, hogy mesterük ismételten úgy nevezte meg Jézust, hogy Ő az Isten Báránya! Ezért követik Jézust, és szeretnének szóba elegyedni Vele. Az ilyen elindulás a hit kezdete. Jelet kaptak, amely felkeltette az érdeklődésüket.

Aztán Jézus maga segítette a két tanítvány közeledését azzal, hogy megszólította őket: „Mit kívántok?” Ők erre zavarukban azt kérdezték, (de már Mesternek szólítva őt), hogy hol lakik. Az újabb meglepetés akkor érte őket, amelyre valószínűleg nem is számítottak, hogy Jézus meghívja őket magához.

A továbbiakról semmit nem tudunk meg. Még azt sem, hogy Jézus hol lakott azokban a napokban. Igazi jelentősége csak annak van, hogy aznap (kb. délután négy órától kezdve) a két tanítvány Jézusnál maradt, és ez az együttlét döntő volt a számukra, mert ettől kezdve ők is tanúskodtak Jézus mellett, és másokat is hívtak Hozzá.

Tudjuk, hogy a két tanítvány a két későbbi apostol, János és András volt. Az utóbbi Simon testvére, aki másnap testvérét, Simont is elhívta Jézushoz.

A két tanítványban az is erősítette a hitet, hogy Jézus ismerte a titkokat, ismerte a jövőt, tehát magában hordozta a próféták karizmáját. Amikor Jézus Simont meglátta, azt mondta, hogy Péter lesz a neve, és ezzel megjövendölte, hogy mi lesz a szerepe az Egyházban.

A mai evangélium arra bátorít minket, hogy lélekben mi is elmenjünk oda, ahol Jézus élt (sőt, oda, ahol megszületett), és aztán Vele maradjunk. Nekünk még messzebbre kell visszamennünk, mint Jézus kortársainak: a betlehemi barlanghoz.

Ha meg tud döbbenteni minket az, hogy a második isteni Személy csak az állatok szükségszállásán születhetett erre a világra, akkor ez segíthet abban, hogy jobban megismerjük Istennek irántunk való szeretetét, és megerősödjünk a személyes küldetésünkben, valamint a Jézusról való tanúságtételünkben is.

Minden szentmise végén azt a küldetést kapjuk, hogy a meghívottakból mi is meghívók legyünk, vagyis másokat is segítsünk abban, hogy Jézusra találjanak, és megerősödjenek hivatásukban. Nekünk is tanúskodnunk kell arról, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia.

Ehhez persze arra van szükség, hogy a Jézussal való találkozás átformálja lelkünket, és ne szégyelljünk Jézusról tanúságot tenni. Mert ha ezt szégyelljük, akkor ez annak a jele, hogy még nem olyan az életünk, hogy a Jézusról való tanúságtételt vállalni merjük mások előtt is. Győzzük le magunkban a bátortalanság és a kishitűség kísértését, aggodalmainkat és félelmeinket is, és legyen fontos számunkra hozzátartozóink és honfitársaink üdvössége!

Bízzunk abban, hogy a Jézussal való személyes találkozásunkról szóló tanúságtételünk eredményes lesz!