December 19. – Bír 13,2-7. 24-25; Lk 1,5-25

Készek vagyunk-e befogadni életünkbe Krisztust?

Emberileg érthető Zakariás kételkedése, hiszen könnyen találunk magyarázatot hitetlenkedésére. Feleségével együtt ugyanis mindketten idősek voltak már, nem reménykedhettek abban, hogy gyermekük fog születni. Mégis helytelennek bizonyult Zakariás hitetlensége. Mert amit az Isten angyala mondott neki, azt maga Isten mondta. Ő tehát nem hitt Isten szavának, nem értette meg Isten szándékát. Mert Isten szándékai nem fértek bele abba a keretbe, amelyet ő a hátralévő éveire elképzelt. Nem gondolta azt, hogy Isten ott is tud új utat mutatni, új életet teremteni, ahol erre emberileg már nincs remény.

Zakariás jelet kért, hogy valóban igaz-e, amit az angyal mondott neki. A jelet megkapta, de a jel egyúttal a hitetlenségének a következménye is lett. Megnémult, és egészen addig nem tudott beszélni, amíg a neki mondottak be nem teljesedtek, és meg nem született a gyermek.

Isten megváltó tervének útjába nem állhat senki és semmi. Az emberi hitetlenség nem akadályozhatja meg és nem is késleltetheti az Üdvözítő jövetelét. Számunkra ebből az a tanulság, hogy hittel kell fogadni Isten szándékait.

A hitetlenség minket is némává, süketté, vakká, bénává tud tenni. A hit viszont megnyitja fülünket Isten szavának meghallására; megnyitja szemünket, hogy felismerjük mindazt, ami az üdvösségünkhöz szükséges; erőt is ad, hogy Isten útján járjunk; és végül megnyitja ajkunkat Isten dicsőítésére.

Isten nemcsak a természetes élet továbbadásánál, hanem az isteni élet kiáradásában és befogadásában is igényli mindegyikünk közreműködését.

Saját magunk tudjuk a legjobban, hogy esetünkben mire vonatkozik az a felszólítás, hogy: „Készítsétek az Úr útját!” (Mk 1,3) Remélhetőleg már mindnyájan felismertük, hogy konkrétan mik képeznek akadályt az Istennel és az egymással való szeretet-kapcsolatainkban!

Tudatában kell lennünk annak is, hogy ezeknek az akadályoknak a legyőzése csak Isten segítségével történhet. Jól jegyezzük meg, hogy mit mondott az angyal Máriának: „Istennél semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37). Isten megmutatja, hogy ott is van megoldás, ahol emberileg nincs remény. De minden egyéni képességünkre is szükség van, és legfőképpen, őszinte bűnbánatra!

A bűnbánat szentségének igénybevételekor nemcsak Istentől kell bocsánatot kérnünk, hanem azoktól az embertársainktól is, akiket megbántottunk! Az okozott kárt pedig lehetőségeink szerint igyekeznünk kell jóvátenni. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy állandóan szükség van az egymás iránti nagy figyelmességre, tapintatra, szelídségre és türelmes szeretetre, nemcsak az ünnepnapokon!

Ne lankadjon az aktivitásunk! Most már csak a legfontosabbakra törekedjünk, hogy Krisztus bennünk is megszülethessen! A továbbiakban pedig figyeljünk arra, amit Keresztelő János mondott: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem!” (Jn 3,30).