Advent 2. vasárnapja B  Iz 40,1-5,9-10; 2Pét 3,8,14; Mk 1,1-8

Mennyire igyekszünk elhárítani, vagy legalább kisebbíteni az Istennel és az egymással való kapcsolataink akadályait?

Ha adventben csöndet teremtünk magunkban, akkor meghalljuk a hangot, hogy: „Készítsetek utat az Úrnak a pusztában!” Keresztelő János is megismétli, hogy: „A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek el az Úr útját!” Ha jól figyelünk, akkor Izaiás prófétától azt is megtudjuk, hogy „az Úr szája mondta ezt így”, és hogy „Isten, az Úr,… eljön hatalommal,… Úgy legelteti nyáját, mint a pásztor. Karjaiba veszi bárányait, ölében hordozza őket.” Ez azt jelenti, hogy az út készítésében nem vagyunk magunkra hagyatva! Amikor fölébe emelkednünk gőgünk nagy hegyének, akkor erőnket meghaladó feladatra vállalkozunk. Hiszen ítéletet tartunk saját magunk fölött. Elítéljük és bánjuk helytelen magatartásunkat, és Isten felé fordulunk, elfogadva akaratát. Közben tapasztalhatjuk, hogy az ő irgalmas szeretete kísér minket.

A hegy elhordása megszégyenüléssel jár együtt. Le kell mennünk a megszégyenülés völgyébe, azzal a tudattal, hogy másnak kellett volna lennünk ahhoz, hogy odaajándékozhassuk magunkat azoknak, akiket szeretünk. Ez pedig magában foglalja azt is, hogy bánjuk, amit tettünk. A szegények legszegényebbjei azok, akik már nem tudnak bűnbánatot sem érezni. Teljesen és véglegesen azonosították magukat gonosz múltjukkal. Nem tudnak szembenézni magukkal, mindenre kifogást találnak. Ez a kárhozat: az én megkövesedése, a megátalkodottság.

A megszégyenülés völgyéből való felemelkedéshez azonban (de már a bűnbánathoz is) a szeretet megtapasztalására van szükségünk. Fel kell ismernünk Isten szeretetét, és hinni kell benne. Csak a szeretetből fakadó bűnbánat tesz minket alkalmassá arra, hogy bűnös vágyainktól megszabaduljunk, és készséges lélekkel fogadjuk el Isten irgalmas szeretetét! Úgy tudunk segíteni másokat is a szégyenből való fölemelkedésre, ha meggyőzően bizonyítjuk számukra, hogy szeretjük őket, és örülünk annak, hogy megbánták tettüket, és bízunk bennük, hogy szakítani tudnak bűneikkel. Mindez nagy öröm a mennyben is.

Minden útnak van egy kezdete és egy végcélja. Ne gondoljuk, hogy csak az utunk végén van ott az Isten! Jézus azt mondta, hogy Ő maga az út. Egyetlen vágya, hogy közösségben éljen velünk. Amikor Isten megszólít, akkor arra hív, hogy Krisztussal induljunk el az úton, és Krisztussal járjuk végig az utat, amíg el nem érünk az Atyához.

Kérjük a Szentlelket, hogy Krisztus érkezése mindig „békességben, tisztán és feddhetetlenül találjon” minket, és eljuthassunk a Szentháromság boldog szeretet-közösségébe.