Advent 1. hete, szombat – Iz 30,19-26; Mt 9,35-10,1.6-8

Elfogadjuk-e Isten irgalmas szeretetét, és hajlandóak vagyunk-e részt venni ennek a szeretetnek a továbbadásában?

Ma is érvényes lehet társadalmunkra, hogy: „ahogy (Jézus) végignézett az embereken, megesett a szíve rajtuk, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok, elcsigázottak és kimerültek.”

Az ószövetségi olvasmány megerősít minket abban, hogy a szenvedést és a nyomorúságot nem az Úr adta, hanem ezek a bűneink következményei. De Isten a szenvedésben is ad kenyeret, és a nyomorúságban is ad vizet. Isten nem semmisíti meg az embert, bármennyire lealjasodik, hanem fenntartja bűnös állapotában is. Hiszen azt akarja, hogy senki el ne vesszen, hanem megtérjen és éljen. Nem szűnik meg jóra inteni az embert, és figyelmezteti, hogy térjen vissza a helyes útra.

Isten elsősorban nem büntetéssel nevel, hanem ígéreteivel. A földműves és a pásztor életéből vett képek a kegyelem országának bőségét állítják elénk. Ebben kell reménykednünk. Csak az ilyen remény ad erőt!

Jézus azért gyógyít és vigasztal, hogy bizonyítsa Isten irgalmasságát, és hogy bízzunk az ő erejében. Szolidaritást vállalt a bűnös emberrel, és nem azért jött, hogy bárkit is elveszítsen, hanem hogy mindenkit megmentsen.

Ugyanakkor Jézus még a maga korában sem gyógyított meg minden beteget, nem szüntetett meg minden nyomorúságot. És mivel ezeket az ember a bűneivel tovább szaporítja, ebben a földi életben mindig lesz baj és nyomorúság.

Ebből következik, hogy ránk is várnak feladatok: Isten munkásokat vár az ő aratásába. Az aratni való olyan sok, hogy soha nem készülünk el vele. Kérnünk kell az aratás urát, hogy adjon nekünk erőt ehhez a munkához. Aki elfogadja Isten irgalmasságát és bűneiből megtér, az az Úr kenyeréből eszik és kelyhéből iszik. Sőt a szenvedése és nyomorúsága a megváltás ragyogó világába emeli őt. Részesedik a világot megváltó szenvedésből, és Pál apostollal vállalja, hogy: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak a javára.” (Kol 1,24) Az adventi készület idején erősítenünk kell magunkban a reményt, és azt fel kell ébreszteni a reményvesztett emberekben is. Ma Isten rajtunk keresztül akar belépni a világba, és a mi közreműködésünkkel akar segíteni. Tanúságot kell tennünk Isten irgalmasságáról, azáltal, hogy másoknak közvetítjük. Vajon megesik-e a szívünk a csalódott és remény nélküli embereken? A remény az örök élet és Isten felé irányít.

Közreműködésünkkel nekünk is hozzá kell járulnunk ahhoz, hogy bőségesen áradhasson a kegyelem. Ennek a feltételeit Jézus születése teremtette meg, majd ez a korszak a kereszthalálával és feltámadásával vette igazi kezdetét: „Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem.” (Róm 5,20)