És örült a nép az önkéntes adakozásnak, mert tiszta szívből, önként adakoztak az Úrnak...
Emlékszem rá, hogy gyermekkoromban, amikor valamilyen alkalomra csokit vagy cukrot kaptam, és azt mondták a szüleim, hogy osszam meg a húgommal, ez nem nagyon akarózott. Nem voltunk túl jó testvérek, így hát adtam ugyan, mert a szüleim azt mondták, de nem szívesen. Egészen más volt a helyzet, amikor a barátaimról volt szó, vagy később, amikor megtetszett egy-egy lány... Nekik szívesen adtam, mondani sem kellett.
Gondolom, sokaknak ismerős a szituáció, ugye? Akit szeretünk, annak szívesen adunk: gyermekeinknek, szüleinknek, testvéreinknek, barátainknak. Annak, hogy mennyire szeretünk, vagy mennyire vagyunk képesek szeretni, az az egyik mutatója, hogy mennyire vagyunk készek adni.
Ha szeretjük Istent, akkor neki is szívesen adunk, ahogy ez történt a templom építésekor, amiről a kezdő gondolatban olvastunk. Adunk neki az időnkből, a figyelmünkből, az erőnkből, a tehetségünkből és a pénzünkből is. Akik így szoktunk tenni, tudjuk, hogy milyen öröm ez.
Teljesen más úgy adni, ha muszáj (ahogy én adtam a húgomnak a csokiból), és ha szeretetből, önként adunk. Jézus arra bátorított, hogy ne csak azokkal tegyünk jót, akiket szeretünk, hanem mindenkivel, akinek szüksége lehet arra, amit tőlünk kaphat. Az igazi szeretet ilyen. S ha hallgatunk a Szentlélek hangjára, és adunk, amikor ő szeretné, akkor jönni fog az öröm is. Mert adni öröm.
Áldott napot!
Szerző: Simon Csaba - május 12, 2023
Kommentáld!