Nagyon szeretem a természetet. Gyakorlatilag bármerre járok, hegyek között, dombvidéken vagy alföldön, mindenhol találok valamit, ami lenyűgöz, lelkesít, amiben gyönyörködhetek. Szeretek csendben ücsörögni, nézelődni és hallgatni a természet neszeit. Sokkal inkább otthon érzem magam a természet világában, mint a mesterséges, épített környezetben. Sokszor tűnődöm azon, milyen lehetett a világunk, amikor Isten megteremtette, s azon is, hogy milyen lesz majd az újjáteremtett Föld.
Bátorító számomra ez a rövid, összegző mondat a földi élet megteremtésének a végén. Miután Isten létrehozta, amit elgondolt a Földünkön, megállt, megszemlélte, és azt látta, hogy „minden, amit alkotott, igen jó.” Ebben a mondatban benne van, hogy Isten egy ideális, inspiráló, megnyugtató lakókörnyezetet alkotott számunkra, amivel megajándékozott minket. Benne van, hogy nem volt a bűnnek, a pusztításnak semmi jele, hiszen nem volt jelen a bűn a Földünkön. Ma már nehéz úgy megtenni egy túrát, hogy közben ne szembesülnénk sokféle módon a pusztítással. Gyönyörű tájak látványát rontják el a távvezetékek, az ipari üzemek, a szeméthalmok, stb. S ha találunk is nagy nehezen olyan helyet, ahol ezekkel nem találkozunk, akkor is szembesülnünk kell a pusztulás látványával, a klímaváltozás következményeivel, a pusztuló növény és állatvilággal. A természetben jelenlevő pusztulás és pusztítás folyamatosan emlékezetet minket arra a törésre, ami a bűn bejövetelével történt. Állandó, csendes kérlelés ez számunkra: térjünk meg teljes szívből Istenhez, hogy eljöhessen végre a szabadulás a bűn következményei miatt szenvedő teremtett világ számára (vö. Róma 8.21-22)!
Ma, ha meglátod a virágba borult fákat, a tavasz jeleit, jusson eszedbe Isten szeretetteljes hívása!
Kommentáld!