„Leküldi parancsolatát a földre, nagy hirtelen lefut az ő rendelete! Olyan havat ád, mint a gyapjú, és szórja a deret, mint a port. Darabokban szórja le jegét: ki állhatna meg az ő fagya előtt? Kibocsátja szavát s szétolvasztja őket; megindítja szelét s vizek folydogálnak.”
Szeretem ezt a Zsoltárt, mert annyi bátorítás van benne; hogy az Örökkévaló felépíti Jeruzsálemet, hogy összegyűjti Izraelt, hogy meggyógyítja a megtört szívűeket, hogy megtartja a nyomorultakat, hogy gondoskodik a növényekről és az állatokról, hogy eledelt ad mindenkinek.
Csak ez a pár sor nem illik ide. Havazás, dér, jégeső, fagy - Kinek hiányzik ez? Ha rajtam múlna, akkor tél sem lenne, csak napsütés és meleg.
Persze, ha rajtam múlna, akkor a Bibliában is csak olyan parancsolatok szerepelnének, melyek kedvemre valók. És az evangéliumban is csak Jézus simogató szavai szerepelnének. Az olyan mondatok pedig, mint „Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd;” (Ján.15:20), vagy azok a részek, melyek önmegtagadásról vagy a földi örömök hiábavalóságáról szólnak, teljesen kimaradnának.
Bizony, bűnös természetünk tiltakozik a nevelés, a rossz szokásaink kigyomlálása ellen. Ahogy Pál írja, ez „jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak.” (Zsid.12:11)
És itt nyer értelmet e pár kemény sor e Zsoltárban. Isten, mint jó gazda nemcsak a környezetünkben lévő gyomokat távolítja el, nemcsak táplál, hanem rólunk is lemetszi a bűn hajtásait. Mindezt „javunkra teszi, hogy szentségében részesüljünk.” (Zsid.12:10)
„Dicsérjétek az Urat!”
Kommentáld!