Elmélkedési támpontok Mária elszenderedésének ünnepéhez.

A négy Mária-dogma: Mária mennybevétele, Mária szüzessége, szeplőtelen fogantatása (1854, négy év múlva lourdes-i jelenés), istenanyasága. Időben, ami a legkorábbi, az a legkésőbb kihirdetett hitigazság (1950).

Az elszenderedést augusztus 14-én ünnepeljük, mint vigília-ünnepet, a Gyulafehérvári Egyházmegyében egyedül csak Szentdemeteren.

Ezen a napon halt vértanúhalált Maximilian Kolbe, lengyel minorita szerzetes 1943. augusztus 14-én. Ezt a szerzetespapot az egész Lengyelország ismerte. 33 évesen egész kolostorvárost alapított: könyvkiadóval, nyomdával, műhelyekkel, rádióállomással, gimnáziummal. 1939-ben a nácik elfogták és a haláltáborba vitték. Egyik nap látta, hogy egy Franciszek Gajowniczek nevű családos férfit, akinek felesége és gyermekei voltak otthon, ki akarják végezni. Önként jelentkezett az SS tiszteknél: „az én életemet vegyétek el az övé helyett”.  Elfogadták az egyezséget, és a többi éhhalálra ítélttel együtt bezárták egy bunkerbe. Akik az éhségbunker előtt elhaladtak, napokig hallották, hogy Kolbe a társaival együtt bent imádkozik és énekel. Utolsóként halt meg, de nem természetes halállal: a katonák halálos injekciót adtak neki. Amikor szentté avatta szent II. János Pál pápa, 1982-ben, Franciszek Gajowniczek ott állt a Szent Péter-téren, és nem tudta visszatartani könnyeit. Ő azért élt, mert valaki életét adta érte. Kolbe atya mindennapi imája így hangzott: „Segíts, ó Szeplőtelen Szent Szűz, hogy minden munkámmal és személyes áldozatommal téged dicsérjelek, és add, hogy érted éljek, dolgozzam, szenvedjek és meghaljak.” Marcell Mihály pap, nevelő tanár és professzor mondogatta növendékeinek: „Reggel, amikor felébredek, úgy kezdem a napomat, hogy a feszületre tekintve így fohászkodom: szolgálatodra jelentkezem.”

Ezen a napon jött Szent Gellért, az első hithirdetők egyike Magyarországra, és Szent István király megkérte, szóljon az akkori magyarokhoz. Ő a Napbaöltözött asszony dicséretét zengte. És ezen a napon az élete végét érző Szent István király fölajánlotta népét és koronáját a Boldogságos Szűznek.

Nyelvemlékeink között is fontos szerepet tölt be a Horváth-kódex, amelybe 1522-ben, a Margit-sziget apácazárdájában, a domonkos nővérek csodálnivaló részletességgel és megihletődéssel írták le Mária halálát és mennyvebételét. Ugyancsak ezekben az években rögzítették papírra a marosvásárhelyi ferencesek, hogyan virrasztottak az apostolok Szűz Mária koporsója körül, néha még álomba is szenderülve. Mindez a Teleki-kódexben található. A Mária-tisztelet visszahatott anyanyelvünk fejlődésére, virágzására. Magyarul írni és beszélni, hinni és cselekedni, követni Krisztust, ez ma is életprogram. Megismerni, megbecsülni, fejleszteni és továbbadni nemzetünk értékeit, nyelvét, csak közösségben sikerül. A Mária-tisztelet is közösséggé tesz minket.

Máriának nincs földi sírja. Sehol nem kerültek elő a csontjai, sehol nem alakult ki helyhez kötött tisztelete. Ez is mennybevételének „tárgyi bizonyítéka”… Nem tudjuk, hogy hagyta itt az Istenszülő ezt az árnyékvilágot. Nem volt emberi szemtanú, de az ő élete végső célunkra irányítja figyelmünket. És nemcsak az élete, hanem az evilágból való kilépése is. Nem azt búsúlta, hányfelé osztják a vagyonát, ki örökli ezt vagy azt a tárgyat, nem szaladt közjegyzőhöz, hogy megírja végrendeletét.

A papoknak minden öt évben meg kell újítaniuk a végrendeletüket. Miért? Mert ezt az életet a halál, az elmúlás feszültségében éljük. Az élet felelősség. Nem hagyhatunk mindent az utolsó pillanatra. Nem nehezíthetjük meg az utánunk jövők dolgát. És nem köthetjük meg nemtörődömségünkkel Isten szeretetének kezét. Prohászka Ottokár írta végrendeletében: „örömmel halok meg, mert Krisztus dicsőséges arcába nézhetek”. Mi megírtuk-e a végrendeletet? Mit hagyunk gyermekeinkre (pénz, lakás, autó, elvek, szokások… netán jó példa, nevelés, hit és erkölcs…)? Mire neveljük őket? Miért van az, hogy gyermekeink elfordulnak tőlünk, hogy nincs, aki öregségünkre egy pohár vizet adjon? Miért van az, hogy kisajátítjuk, vagy egyenlőtlenül szeretjük, és őket okoljuk, ha jó dolgukban már megfeledkeznek rólunk?… Kitartunk-e a gyermekek mellett, mint Mária? Jól szeretjük-e őket? Mi a fontosabb a mai szülőknek, édesanyáknak: saját karrierjük, vagy a gyermekeik élete? El tudjuk-e engedni gyermekünket, az életet, az egészséget – készülünk-e a jó halálra? Egyengetjük-e a saját és gyermekeink életét tudatosan, hiszen, ha belegondolunk: a halállal már a poklot is lehet választani. „A pokol végleges, a menny végtelen”…-írja Pajor András. A pokolból nincs kiút, de Istenhez mindig visszatérhetünk itt a földön. Amíg nem késő, letérhetünk a bűn útjáról. Vagy azt hisszük, hogy minden rosszat következmények nélkül ki lehet próbálni, s ha nem tetszik, könnyen kiszállhatunk a buliból…? Vannak gyerekek, akik már az anyanyelvet is elfelejtik: itthon is. Külföldre kerülve még inkább. Mária úgy élt, hogy életében ránk hagyta a legfontosabbat: „tegyétek meg, amit fiam mond.” Ma is ezt mondja a jelenésekben.

1969-ben szentelték fel a názáreti Angyali Üdvözlet bazilikáját, amelyet 15 évvel ezelőtt nekem is volt szerencsém látni, több paptársammal együtt. Ez a templom egy 1700-as években, a ferencesek által épített szentély helyén épült. A 20. századi felszentelést a régi templom romjainak eltakarítása, ill. rendbe hozása, és különféle ásatások előzték meg. Egy olasz régészcsoport tagjaként Bellarmino Bagatti ferences régész gondolt egy merészet, és utána járt, mi a története ennek a bazilikának. Szó szerint ásatásokba kezdett, és rögtön kiderült, hogy nem igaz a sokat hangoztatott, turistakönyvekbe beleírt állítás, miszerint a templom alatt római sírok voltak. Az ásatások során ugyanis nem sírokat találtak a templom alatt, hanem ősi lakóházak jól látható nyomait és egy keresztesek által épített templom romjait, az alatt viszont egy bizánci templom maradványai kerültek felszínre. És itt jött a meglepetés: még mélyebbre ásva egy ősi zsinagógát tártak fel, amely a názáreti keresztény zsidók/zsidó-keresztények zsinagógája volt. Tehát Názáretben is virágkorát élte a keresztény egyház. A régész, ferences szerzetes atya pedig, a zsinagógatetőt támasztó egyik oszlop alján görög betűs feliratot talált: Kaire Maria (Üdvözlégy Mária). A történelem első Ave Maria-ja kőbe vésve. Egy másik oszlopon örmény felirat volt: Szép Szűz!

Bebizonyosodott, hogy ezek a feliratok messze az első mariológiai zsinatok előtti időkből származnak, vagyis Mária-tiszteletünk hiteles tárgyi bizonyítékai. A Mária-tisztelet tehát egyidős a kereszténységgel, és ott született, ahol ez az egyszerű leány, majd édesanya élt, Názáretben. Mária az egyház identitását erősíti. Luther Márton is Mária-tisztelő volt, a keleti egyház ikonjai is zömében Mária- vagy Madonna-ábrázolások. Ahogyan nemzeti hőseinket, írókat, politikusokat, hadvezéreket tisztelünk, szobraikat megkoszorúzzuk, Máriát, Megváltónk édesanyját is tisztelnünk, szeretnünk kell. És ez jó. Nem celebkultusz ez, nem a hitnek egy giccsesebb változata ez, mert hát Jézushoz nehéz lenne közel kerülni, és Mária könnyebb „falat”…, hanem inkább egy egészséges anya-gyerek kapcsolat. Ha Jézus testvérnek tekint, akkor mi mindnyájan Mária gyermekei vagyunk.

Amikor tehát a rózsafüzért imádkozzuk, vagy a legősibb Mária imánkat-oltalmad alá futunk…- egy olyan megszakíthatatlan láncolatba, folyamatba kapaszkodunk bele, amely a kereszténység kezdetéig nyúlik vissza.

Mária ikon, példakép, hivatkozási alap. Ő a par exellence nő, akire felnézhetünk, akire hivatkozhatunk imáinkban. Ha hozzá közel kerültünk, Szent Fia szeretetét is elnyertük. Mert Isten kedvét találta benne, mert elénk élte az Istenhez tartozás általunk is követhető életstílusát. Mária monogramját is belevarrjuk zászlóinkba, liturgikus ruházatunkba, mintegy védjegyet, ami által hisszük és valljuk, hogy Istenhez is közelebb kerülünk.