A szomorúan, emmausz felé ballagó tanítványok, miután a kenyértörésben felismerték az Urat, így emlékeznek vissza a vele való találkozásra: „nemde kezdett felizzani a szívünk, amikor velünk volt az úton és magyarázta nekünk az Írásokat” (Lk 24,32).

A „balgatag és a hitre késedelmes szívű” két tanítvány szíve átalakul. Visszagondolnak a kenyértörésben felismert Jézus szavaira. Csak utólag fogják fel, hogy – az akkor még ismeretlen vándor hallgatása, szelíd feddése majd írásmagyarázata – miként formálta át és tette lángolóvá a szívüket. E radikális átlényegüléséről szóló rövid híradás kapcsán érdemes az emberi szív titkára irányítani a figyelmünket. Hiszen a szív nemcsak a Szentírásban és a teológiai reflexióban, de az irodalomban és a hétköznapi tapasztalásunkban is fontos szerepet tölt be.

A természettudományos ismereteink és mentalitásunk tényszerűséghez és kiszámíthatósághoz szokott, zártnak tűnő rendszerét először a Zorán előadásában ismert dal szövege töri fel.

Műszerek rajzolnak izgatott görbét/

De egyik sem mutatja meg/

Hogy mi lakik mélyen a szívemben.

De jól értjük József Attilát is, mikor az üres, vagy a semmi ágán ülő szívről beszél. Vagy amikor így vall:

Óh, mennyire szeretlek téged, ki

szóra bírtad egyaránt a

A szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő

fondor magányt és a mindenséget.

                                    (Óda)

Máskor a szívét éretlen gyermekként mentegetve fohászkodik a mennybe látás irgalmáért.

„Tudod, szivem mily kisgyerek -

ne viszonozd a tagadásom;

ne vakítsd meg a lelkemet,

néha engedd, hogy mennybe lásson.”

                        (Nem emel föl)

Majd az őt szerető és vele titokban jót cselekvő Istennel találkozik a szíve közepében.

Most már tudom őt mindenképpen,

minden dolgában tetten értem.

S tudom is, miért szeret engem -

tetten értem az én szívemben.

                        (Isten)

Az ürességtől megérintett, olykor dacos és lázadó, máskor magányos, de szerető megszólításra vágyó szív nyugtalansága nem csak a költők privilégiuma. Minden emberben a beteljesült életre, a boldogságra vágyó szív dobog.

Ugyanakkor titokban tartunk attól is, hogy úgy járunk, mint Tarkovszkij Stalker című filmjének két fontos szereplője, akik rejtélyes és kockázatos útjuk végállomásán a Zónában nem mernek belépni a legfőbb kívánságukat beteljesítő titokzatos szobába, mert nem tudják biztosan, hogy mi a szívük legmélyebb vágya.

Az Istent kereső ember és az embert kereső Isten kapcsolatának drámájában a szív titkainak olykor rettentő, máskor csodás mélységei tárulnak fel a Szentírásban is.

Itt találkozunk a házasságtörését gyilkossággal leplezni akaró Dáviddal. Ő a töredelmes szívet meg nem vető Istentől, bűnbánattal kéri, hogy „tiszta szívet teremts bennem, ó Isten”. Innen ismerjük a fiatal Salamont, aki bölcs szívet kér, hogy meg tudja különböztetni a jót és a rosszat. Itt olvassuk Ezekiel próféta szavait, aki az Izraelt a bálványaitól megszabadító Istenről így jövendöl: „új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek” (Ez 36,26-27).

Az emberi szívek vágyai és titkai Jézushoz vezetnek bennünket. Tanítását, emberekhez fűződő kapcsolatát tizenegy evangéliumi jelenet a „megesett rajtuk a szíve” kifejezéssel írja körül. Jézus így fordul oda a lepráshoz, aki gyógyulásért könyörög, a vakokhoz, akik arra kérik, hogy tegye őket látóvá, a naimi ifjú síró édesanyjához, akinek feltámasztja fiát. Az elgyötört és levert néphez, akik olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok, és az éhes tömegnek csodásan kenyeret szaporít.

Jézus magatartásának forrása és ősmintája a mennyei Atya. Ő áll az evangéliumi példabeszéd irgalmas királyának hátterében, akinek a szíve megesett a könyörgő szolgán, és elengedte annak egész adósságát. Ő az a könyörülő Atya is, aki irgalomtól megrendült szívvel, csodálatos, sőt szinte megbotránkoztató szeretettel visszafogadja tékozló fiát és ünnepre invitálja a sértődött idősebbet. A 94. zsoltár nem véletlenül mondja: „Aki a fület alkotta, az ne hallana, s aki a szemet létrehozta, az ne látna?” Folytathatnánk: aki a szívet teremtette, az ne érezne, az ne ismerne, az ne „szeretné úgy a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz el ne vesszen, hanem örök élete legyen?” (Jn 3,16)

A mennyei Atya Krisztusban értünk dobbanó és rajtunk megeső szívéből, Jézus értünk megnyitott oldalából származik - az atyák egzegézise szerint - az új Éva, a Bárány jegyese, az Anyaszentegyház. A keresztény beavatás, a Krisztusba öltözés szentségei is innen erednek. Az Üdvözítő oldalából kifolyó vér és víz a keresztség meg az eukarisztia forrása, bűneink bocsánatára és az örök életre. Kilehelt, nekünk átadott Lelke pedig az új teremtés, az új élet, a pünkösd Szentlelke, aki által Isten szeretete kiáradt a mi szívünkbe (Róm 5,5).

Az emmauszi tanítványok szíve átalalkulásának rövid epizódja Krisztus húsvéti misztériumán át a Szentháromság szívébe hív meg bennünket. Szegődjünk lélekben hozzájuk, hogy a Feltámadottal való találkozás révén a mi szívünk is átalakulhasson.