A Szentháromság vasárnapja

A Szentháromság vasárnapja a kereszténység egyik nagyon lényeges ünnepe. Az emberi tapasztalat, különösen a vallástörténeti kutatások rámutatnak arra, hogy minden vallást sajátos Isten-kép jellemez. Nem mellékes, hogy a vallásos ember ennek az Isten-képnek milyen vonásait hangsúlyozza: harcos, hatalmi tényezőket, vagy a jóság és harmónia jegyeit, hiszen ez döntően meghatározza az emberi magatartás normáit. A mai ünnep éppen a keresztény Isten-kép lényegét van hivatva hangsúlyozni.

Ószövetségi „ihletésű” Szentháromság-
ábrázolás: három angyal.
– Óorosz ikon a XVI. századból

Nem emberi okoskodásra épít, hanem arra az üdvtörténeti tényre, hogy egy az Isten, de ő annyira bizalomra méltatta az embert, hogy belső életének gazdagságából részesítette őt: feltárta egy, de belsőleg háromszemélyű valóságát. Kutató értelmünk, megismerésre áhító emberi valónk ezt nem képes teljes egészében átlátni, mert ismereteit, fogalmait a teremtett valóságból meríti, ezért nem képes teljes egészében fölfogni a teremtetlen valóságot, Istent. Ezen korlátok tudatában mégis örömmel tölt el az a tény, hogy Isten belső életének feltárásával egészen közel jött hozzánk, megosztja velünk isteni létének mélységeit. Sok más országban a hivatalos vagy kereskedelmi jellegű kapcsolatokat többnyire „semleges területen”, hivatali helységben vagy szállodákban szerveznek. Nagyfokú bizalom és közvetlenség jele az, ha valakit otthon, a család körében fogadnak. Talán ez a kép segít bennünket abban, hogy igazán értékelni tudjuk a szentháromságos isteni belső élet kinyilatkoztatását.

A vasárnapi szentírás részei azonban nemcsak a háromszemélyűség feltárását állítják elénk, hanem üdvtörténeti horizonton irányt mutatnak az emberi történelem munkálására is.

Az ószövetségi olvasmány Mózes második törvénykönyvéből a teremtő és üdvösséget akaró Istent mutatja be. Ő egy, aki a káosz rendezetlenségéből előhívja a létezés rendjét. Mert – az ókori felfogás szerint, és ezt ma is nyugodtan mondhatjuk – a létezés csak renddel együtt valósulhat meg. Az embernek csak akkor van létjogosultsága, ha felismeri a teremtés rendjét, abba belesimul, és alkotó tevékenységével őrzi, továbbviszi azt. Mivel ismereteink mindig gyarapodnak a teremtett világról, szükséges, hogy emberi létezésünk rendje folytonosan megújuljon: mindig a magasabb rend, a harmónia felé. Hányszor kell szembesülnünk napjainkban az esztelen rombolás, a puszta erőfitogtatás szomorú tényeivel. Fáj az ember szíve, amikor kitördelt facsemetéket, kihuzigált, frissen ültetett virágokat lát a környezetében. A mi Istenünk nem a káosz, hanem a rend, a harmónia Istene! De ő az, aki kiválaszt egy népet, hogy törvényeivel és iránymutatásaival kormányozza az üdvösség útján. Az ember nem a saját, sokszor gyönge látására van utalva. Kaptunk Istentől iránymutatókat. De jó lenne, ha szívünk is hajlana erre, az ösztönös lázadások helyett.

A szentlecke a Rómaiakhoz írt levélből a Szentlélek kiáradásáról tanúskodik. Az ő személyes műve, rejtetten a szívünkben, hogy Isten fogadott fiai vagyunk. Istent Atyának nevezhetjük. És ez nemcsak valamifajta megszólítás kérdése, hanem személyünk a Szentlélek által új létminőséget kap: Isten családjához tartozunk. És ahogyan a családhoz tartozás emberi szinten döntően meghatározza létezésünket, úgy a keresztény ember létét kell, hogy átjárja a tény: a mi „otthonunk” Isten maga, általa, benne kell megélnünk emberi létünket. De így már sorsunk és jövőnk is új távlatokat nyer, hiszen, mint fiak, Isten örökösei vagyunk: üdvözítő szándékának letéteményesei ebben a világban, a jövő üdvösségének erejében. Van tehát jövőnk az emberi történelemben, istengyermekségünk zálogaként.

Az evangélium éppen ezt a történelmi küldetést erősíti meg. A feltámadott és megdicsőült Krisztus, minden hatalom birtokosa mennyben és a Földön, mint Fiú, küldetést bíz a tanítványokra: „Tegyetek tanítványommá minden népet!” A missziós küldetés utal a Szentháromság titkára, a keresztelési forma leírásában. Benne van tehát a teremtés rendjének őrzése és munkálása, benne van az üdvösség korának nagy reménye, magában foglalja a Szentlélekben megélt istengyermekség léttöbbletét és a Fiúhoz kapcsol, mint Isten üdvösségének letéteményeséhez. Ezekre épülve, a keresztény hívő nem tehet mást, mint a maga környezetében életszemléletével, szóval és tettel tanúskodik egy másik reményről, amire Istenben talált rá. Tanúskodik arról, hogy van jövőnk, hogy az ember nem hontalan e világban, hanem Istenben otthonra találva, igazi otthonává teheti e teremtett világot.

Gaál Endre