„Jézusnak fel kellett támadnia a sírból” – furcsa ez a mondat, hiszen megszoktuk, hogy Jézus feltámadását a hit szemeivel meglátható valóságként szemléljük, s a „kell” segédige ebben az összefüggésben erősnek tűnhet. Mindazonáltal két lehetséges megközelítése is van ennek a szónak.

„Kell” – a Szentírás gyakran így írja le egy olyan esemény szükségszerűségét, amelyet az Atyaisten akarata kiszabott. Márpedig a feltámadás az üdvtörténet hatalmas ívében megkerülhetetlen volt. Figyelmünk olykor ugyan a keresztre összpontosul, ám ez nem feledtetheti a tényt: a megváltás és üdvözítés belső rendjében elengedhetetlen volt a visszatérés a holtak közül, az élet útjának a megnyitása az ember előtt. Hiszen Jézus azért lett emberré, hogy értünk szenvedjen s meghaljon – és végül feltámadjon. Ezt az isteni dinamikát igen szépen írja le a Filippi levél Krisztus-himnusza, amelyet nem egyszer imádkoztunk a Szent Háromnap alatt (ld. Fil 2,6–11).

Érdemes azonban elidőznünk a „kell” ige emberi vetületénél. Ha – miként hisszük – Isten az ember üdvösségét akarja, akkor ez azt is jelenti, hogy végigjárja velünk annak az útnak a mélységeit, amelyekre az ősbűn s annak következményei vittek minket. A kappadóciai atyáktól kezdve ismerjük az alapelvet: „Quod non est assumptum, non est redemptum”. Szabados magyarossággal így adhatjuk vissza e mondat jelentését: „Azt váltotta meg az Isten, amit magára vett”. Ez magyarázza a Héber levél kijelentését: „…hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt” (Zsid 4,15). Ekként telik be Izajás jóslata: „a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá” (Iz 53,4). Isten teljességgel részese lett életünknek (és halálunknak), hogy (halála által) mi is részesei lehessünk isteni életének. Az első századok kereszténysége számára ez volt az aranyszabály, amely egyszerre jelentett vigasztalást és buzdítást, mutatta meg az első Húsvét értelmét és tárta fel az előttünk álló örök Húsvét jelentőségét. Átmenet ez, átvonulás, azaz Pészach, amikor a megnyíló tenger egyik oldalán ott a rabság és a halál, a másikon pedig a szabadság és az élet.

Mit ajándékoz nekünk Jézus feltámadása? Gyorsan rávághatjuk: reményt, s ez igaz is. De értjük-e, mit jelent remélni? A húsvéti misztérium erőterében egyértelműen a következőket: „Már most a miénk valami a várt valóságból (…) Bevonja a jelenbe a jövőt, úgy, hogy a jövő ezután nem tisztán »még nem«. Az a tény, hogy ez a jövő létezik, megváltoztatja a jelent; a jelent megérinti az eljövendő valóság, és így a jövendő dolgok belépnek a jelenbe, a jelenvalók pedig a jövőbe” (XVI. Benedek: Spe salvi, nr. 7). Létezésünk idősíkjainak gyújtópontja Húsvét, ahol az egymásba szövődő múlt és jövő átformálja a jelent.

„Aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? (…) Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől” (Róm 8,32–35). Ez a nagy Örömhír, az egyetlen, amelyre igazán szükségünk van. Ez a mi sziklánk és oltalmunk, erőforrásunk és támaszunk. Avilai Szent Teréz imájával mondhatjuk: „Minden elmúlik, Isten nem változik. (…) Isten egyedül elég”. Szinte visszhangozza ezt az igazságot Loyolai Szent Ignác: „Add nekem szereteted és kegyelmed, mert ez elég nekem”.

A feltámadás hajnalán örökre és visszavonhatatlanul a miénk lett Isten szeretete és kegyelme. Minden, ami még előttünk áll az életben, ennek fényében válik érthetővé. Húsvét kulcs az létezésünkhöz, ahhoz, hogy életünk legyen, és teljességben legyen (vö. Jn 10,10). Tornyosulnak előttünk kihívások és nehézségek, feladatok és küzdelmek. De ugyanígy előttünk áll a már beteljesült győzelem. Mi pedig megérthetjük, hogy minden emberi gyöngeségünkben, nyomorunkban és fáradtságunkban hordozottak, szeretettek, körülöleltek vagyunk. Az Atya akarta, hogy így legyen. Így kellett ennek történnie. A Fiú pedig kereszttel átvert kezébe vett minket, s a Lélek megerősített bennünket. Akármit hozzon is a jövő, biztos, hogy a Szentháromság szívében vagyunk.

Török Csaba