Az Eucharisztiáról szóló misztagógikus katekézisünkben – az igeliturgia és az átváltoztatás témája – elérkeztünk a harmadik mozzanathoz, a szentáldozáshoz – kezdte harmadik nagyböjti prédikációját Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka a Szentatya és a Római Kúria tagjai jelenlétében március 25-én pénteken, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán  

A szentmisének ez a pillanata fejezi ki a legvilágosabban Isten népe összes tagjának egységét és alapvető egyenlőségét, minden rangbeli és szolgálati megkülönböztetés mellett. A szentáldozásig magától értetődő a szolgálatok különbözősége: az igeliturgiában a tanító Egyház és a tanuló Egyház között, míg az átváltoztatáskor a szolgálati papság és az egyetemes papság közötti különbség. A szentáldozásban azonban nincs különbség. Az egyszerű megkeresztelt éppúgy részesül benne, mint a pap és a püspök. A szentáldozás, vagyis az eucharisztikus közösségben részesülés annak a szentségi meghirdetése, mely szerint az Egyházban a koinonia, a szentáldozás áll az első helyen és ez fontosabb, mint a hierarchia. A kapucinus szónok Pál apostol szavainak megfontolására szólított fel: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesülés? S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1 Kor 10, 16-17). A „test” szó kétszer fordul elő az idézetben, de más jelentéssel. Az első esetben a „kenyér, amit megtörünk” Krisztus valódi testét jelzi, aki Máriától született, meghalt és feltámadt, míg a második esetben a „mi egy test vagyunk” jelzés a misztikus testre, az Egyházra utal. Nem is lehetne világosabban elmondani, hogy az eucharisztikus közösség mindig Istennel való közösség és a testvérekkel való közösség, egyszerre egy függőleges és egy vízszintes dimenzióval. Beszéde első részében Cantalamessa atya arra világított rá, hogy a szentáldozás Krisztussal való közösséget jelent.

 

A közösség és Krisztus között az Eucharisztiában létrejövő kapcsolatot jelzi János evangéliuma: „Amint engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik” (Jn 6,57). Az „általa” elöljárószónak itt oksági és célt jelölő értelme van, egyszerre jelent eredetet és rendeltetést. Eszerint, aki Krisztus testét eszi, belőle él, a benne fakadó élet által, továbbá „őreá való tekintettel” él, vagyis dicsősége, szeretete és Királysága vonatkozásában. Ahogy Jézus az Atyából és az Atyáért él, úgy a szentáldozás révén befogadva testét és vérét, mi is Jézus által és Jézusért élünk. A természetben az erősebb életelv hasonul a kevésbé erőshöz és nem fordítva, így a növényi élet fogadja magába az ásványit és nem fordítva, az állati pedig a növényit. Spirituális szinten az isteni mivolt fogadja magába az embert, nem pedig fordítva. Tehát míg minden más esetben az, aki eszik, asszimilálja, amit eszik, de itt az, aki eszik, fogadja magába azt, amit megeszik. Erről mondja Szent Ágoston a Vallomásaiban: „Nem te fogadsz engem magadba, hanem én fogadlak be téged”. Továbblépve a szónok az ateista filozófus Feuerbachot  idézte: „Az ember az, amit megeszik”, aki ezzel azt akarta jelezni, hogy az emberben nincs minőségi különbség anyag és szellem között. Egy hitetlen, anélkül, hogy tudta volna, a lehető legjobban megfogalmazta a keresztény misztériumot, hiszen az Eucharisztia által a keresztény valóban azzá válik, amit megeszik! – állapította  meg a kapucinus szónok. Nagy Szent Leó pápa már egy bő évezreddel korábban ezt írta: „Krisztus testében és vérében való részesedésünk arra irányul, hogy azzá váljunk, amit eszünk”. Az Eucharisztiában tehát nemcsak közösség van Krisztus és köztünk, hanem asszimiláció, hasonulás is. A szentáldozásban nem csupán két test, két értelem, két akarat egyesül, hanem létrejön Krisztus egyetlen testéhez, elméjéhez és akaratához való hasonulás is, ahogy az Apostol tanítja: „Aki azonban az Úrral egyesül, egy Lélek vele” (1Kor 6,17). A táplálkozás, az „evés és ivás” hasonlatán kívül, jóllehet ez nélkülözhetetlen, van egy másik kép is, ez pedig a „szőlőtő és szőlővessző” hasonlata. Ezek azonban dolgok és nem személyek között létrejövő egyesülést jeleznek.

 

Éppen ezért Cantalamessa atya az efezusi levél egy másik hasonlatához folyamodott, mely az emberi házasságot a Krisztus és az Egyház közötti egyesülés szimbólumának tekinti: „Ezért az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz. Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,31-32). Az Eucharisztia, egy merész, de igaz képpel élve, a Krisztus és az Egyház közötti házasság beteljesülése, míg az Eucharisztia nélküli keresztény élet olyan, mint egy megkötött, de el nem hált házasság. A szentáldozáskor a pap felhívása: „Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya”. A szentpáli tanítás szerint a házasság közvetlen következménye, hogy a férj teste, vagyis egész személye a feleségé lesz, és fordítva, a feleség teste a férjé lesz. Ez azt jelenti, hogy a Megtestesült Ige romolhatatlan és életadó teste az „enyém” lesz, de az én testem, vagyis emberségem is Krisztusé lesz. A szentmise szentáldozásában Krisztus Teste vételekor azzal válunk hasonlóvá, amit, pontosabban Akit magunkhoz veszünk, de ez fordítva is igaz: Krisztus is részese lesz a mi életünknek, ahogy Szent Hiláriusz tanította: „Krisztus befogadja annak a testét, aki befogadja az övét”. Ennek pedig óriási következményei vannak:

Jézus földi életében nem élt át minden lehetséges és elképzelhető emberi tapasztalatot. Először is férfi volt, nem nő, tehát nem élte át az emberiség felének életállapotát. Nem volt házas, nem tapasztalta meg, mit jelent egy életre egy másik lénnyel egyesülni, hogy mit jelent gyermeket szülni, vagy ami még rosszabb, gyermekeket elveszíteni. Jézus fiatalon halt meg, nem ismerte az öregséget... De most, az Eucharisztiának köszönhetően, a szentáldozás révén átéli mindezeket a tapasztalatokat. A nőben megéli a női állapotot, a betegekben a betegséget, az idősekben az elbizonytalanodást, a menekültekben a kiszolgáltatottságot. Nincs semmi olyan az életemben, ami ne lenne Krisztusé. Senki nem mondhatja tehát: Ó, Jézus nem tudja, milyen dolog házasnak lenni, nőnek lenni, gyermeket elveszíteni, betegnek lenni, öregnek lenni, színesbőrűnek lenni…!

 

Amit Krisztus „test szerint” nem tudott megélni, azt most Feltámadottként „megéli” és „megtapasztalja” a „Lélek szerint”, a szentmise „jegyesi” szentáldozásának köszönhetően. Micsoda kimeríthetetlen ok a csodálkozásra és a vigaszra az a gondolat, hogy emberségünk Krisztus embersége lesz! De micsoda felelősség is kell ehhez az egészhez! Ha az én szemem Krisztus szeme, a szám Krisztusé lett, akkor szemem ne lásson szemérmetlent, szám, ne szóljon a testvér ellen. És ez még nem minden, folytatta a szónok, mert a legszebb rész még hiányzik. A menyasszony teste a vőlegényé, de a vőlegény teste is a menyasszonyé. A közösségre lépés, az egyesülés során az odaadás gesztusából át kell menni a befogadás gesztusába! Ne érd be kevesebbel, mint Krisztus szentségével! Hol egyebütt is történne meg a hívő ember életében konkrétan ez a „csodálatos csere”, az admirabile commercium, amiről a liturgia beszél, ha nem éppen a szentáldozás pillanatában? Cseréljük be hát piszkos rongyainkat az igazságosság köntösére, hiszen ahogy az ortodox Cabasilas teológus írja: „Mi jobban Krisztushoz tartozunk, mint saját magunkhoz, mert drága áron szereztek meg minket (vö 1Kor 6,20), de ez fordítva is igaz, hogy ami a Krisztusé, az jobban hozzánk tartozik, mintha a miénk lenne”.

 

Nagyböjti beszéde második részében Cantalemessa atya a szentáldozás krisztológiai értelmezése után annak szentháromságos távlatát elemezte, hiszen a Krisztussal való közösség által közösségre lépünk a teljes Szentháromsággal. Főpapi imájában Jézus így szól az Atyához: „Hogy eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk” (Jn 17,23). Az „Én bennük és te énbennem” szavai azt jelentik, hogy Jézus bennünk van, az Atya pedig Jézusban. Ezért nem lehet befogadni a Fiút anélkül, hogy vele együtt ne fogadnánk be az Atyát is. Másképpen, de ugyanerről a közösségről így szól: „Aki engem lát, látja az Atyát” (Jn 14,9), ami azt is jelenti, hogy „aki engem befogad, az Atyát fogadja be”. Ennek végső oka az, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy és elválaszthatatlan isteni természet, ők „egyek”. Szent Hiláriusz ezt így érti: „Egyesültünk Krisztussal, aki elválaszthatatlan az Atyától. Miközben az Atyában marad, egy marad velünk, így mi is egységre jutunk az Atyával. Valójában Krisztus egy-természetileg van az Atyában, hiszen általa született, de bizonyos módon mi is az Atyában vagyunk, Krisztus által egy-természetileg. Ő az Atya erejéből él, mi pedig Jézus embersége erejéből élünk.”

 

Az Atyáról mondottak a Szentlélekre is vonatkoznak, hiszen az Eucharisztia szentségi mása Krisztus földi életének. Földi születésekor a Szentlélek adja Krisztust a világnak Márián keresztül, a halál pillanatában pedig Krisztus adja a Szentlelket a világnak, ránk árasztva a Lelkét. A szentmise során az átváltoztatáskor a Szentlélek adja nekünk Jézust, mivel Ő alakítja át a kenyeret Krisztus testévé, míg végül a szentáldozás során a magunkhoz vett Krisztus adja nekünk a Szentlelket. Az időközben egyházdoktorrá avatott Szent Iréneusz tanítja, hogy a Szentlélek „a mi közösségünk Krisztussal”. A szentáldozásban Jézus úgy jön el hozzánk, mint aki a Lelket adja, méghozzá most, az oltár áldozatában ismét kiárasztja ránk a Lelkét (vö Jn 19,30). A szentáldozás szentháromságos vonatkozását Andrej Rubljov foglalja össze csodálatos látomásban a Szentháromság ikonján, az oltár körüli három angyal képében. A teljes Szentháromság adja nekünk az Eucharisztiát, miközben átadja nekünk saját magát is az Eucharisztiában. Az Eucharisztia nem csak mindennapi Húsvétunk, hanem mindennapi Pünkösdünk is!

 

A szentháromságos kapcsolat szédítő magasságából tért vissza a szónok gondolatával a földre és az eucharisztikus közösség második dimenzióját, a Krisztus testével, vagyis az Egyházzal való közösséget tekintette. Erre int az apostol szava is: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,17). Ezt a Didachéban már felvázolt gondolatot viszi tovább Szent Ágoston, rámutatva Krisztus két teste hasonlóságára az Eucharisztiában és az Egyházban. Az Eucharisztia esetében az elhintett magvak kalászát kicsépelve, megőrölve, vízbe keverve és tűzön megsütve jutunk az oltárra tett kenyérig. Az Egyház esetében a prédikáció által egyesített, a böjt és a bűnbánat által megőrölt, a keresztség vízében összegyúrt és a Lélek tüzében elkészített emberek sokasága alkotja azt a testet, amely az Egyház. Az Eucharisztia, a Krisztus test vétele kapcsán ő maga int bennünket, hogy mi, egyházi testének tagjai engesztelődjünk ki szívből egymással!

 

Ez különösen igaz a szegényekre, a szenvedőkre és a kirekesztettekre. Aki azt mondta a kenyérről: „Ez az én testem”, a szegényekről is ugyanezt mondta, amikor az utolsó ítélet kapcsán arról szólt, hogy ki mit tett az éhezőkkel, szomjazókkal, foglyokkal és a ruhátlanokkal, hiszen kijelenti: Ezt velem tettétek!

 

A nagy francia filozófus és matematikus, Blaise Pascal (1623-1662) nővére meséli el testvére utolsó szentáldozását: Minthogy súlyos állapotában étkezés után immár semmi nem maradt a szervezetében, így orvosai nem engedélyezték neki a Viaticumot, a Szent Útravalót, melyet pedig olyannyira áhított. Nagy lelke azonban megoldást talált: „Ha nem adhatjátok nekem az Eucharisztiát, akkor legalább engedjetek be a szobámba egy szegény testvért. Hiszen ha már nem tudom magamhoz venni a Főt, akkor legalább a Testével együtt szeretnék szentáldozáshoz járulni”.

 

A szentáldozás akadályaként nevezi Szent Pál azt a részvétlen magatartást, mely a kárukra szolgál: „Amikor ugyanis egybegyűltök (agapéra), már nem az Úr vacsoráját eszitek, hiszen étkezéskor ki-ki a saját vacsoráját veszi elő, hogy elfogyassza, s az egyik éhen marad, a másik pedig dőzsöl” (1Kor 11,20-21). A kijelentés, hogy „már nem az Úr vacsoráját eszitek” azt jelenti, hogy a tiétek már nem igazi Eucharisztia! Teológiai szempontból is erős kijelentés ez, amire talán nem fordítunk kellő figyelmet – állapította meg a szónok. Napjainkban az éhezés már globális méretű probléma, amikor az egyik ember éhezik, a másik meg dúskál az ételekben. Semmi közös nem lehet az Úr vacsorája és a gazdag ember lakomája között, aki figyelmen kívül hagyja az ajtón kívüli szegényeket! Képezze az eucharisztikus életünk szerves részét az a törekvésünk, hogy megosszuk javainkat a közeli és a távolabbi rászorulókkal is! Legalább egyet tegyünk meg a hét során abból, mit Jézus kér tőlünk! A megosztás nem csak azt jelenti, hogy adunk valamit, kenyeret, ruhát, vendéglátást, hanem azt is jelenti, hogy meglátogatunk valakit, egy beteget, egy idős embert, valaki egyedülállót. Ez nem csak pénz kérdése, hanem az időnk odaajándékozása is. A szegényeknek és a szenvedőknek szolidaritásra és szeretetre van szükségük, nem kevésbé mint kenyérre és ruhára, különösen most a járvány által elrendelt elszigeteltség idején.

 

Jézus azt mondta: „Szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek” (Mt 26,11). Ez abban az értelemben is igaz, hogy nem mindig vehetjük Krisztus testét az Eucharisztiában, de még ha vesszük is, az csak néhány percig tart, míg a szegények közt mindig megkaphatjuk őt. Itt nincsenek korlátok, csak az kell, hogy akarjuk. A szegények mindig kéznél vannak. Mindahányszor valaki szenvedővel találkozunk, főként annak szélsőséges formáival, és ha ilyenkor figyelmesek vagyunk, akkor a hit fülével meghalljuk Krisztus szavát, aki rájuk mutat: „Ez az én testem!”.

Végül egy kis történetet osztott meg a szónok, amit valahol olvasott: Egy ember megpillantott egy nagyon sovány, rongyokba burkolt és a hidegtől didergő, mezítlábas gyermeket, mire indulatosan fölkiáltott az Istenhez: „Uram, miért nem teszel valamit ezért a szegény gyermekért?”, mire az Isten így válaszolt: „Már hogyne tennék érte valamit! Nemde, megteremtettelek téged! Az Úr segítsen minket abban, hogy emlékezzünk erre az alkalmas időben! – zárta harmadik nagyböjti prédikációját Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka.