Közvetlen kapcsolat fedezhető fel az ókeresztény sivatagi atyák és a természeti környezet megóvásának igénye között. A sivatagnak sokféle arca van, a nélkülözés és a kopárság csak az egyik összetevője. Ausztráliában például, ahonnan származom, az emberek inkább elmenekültek a sivatagból, s a földrész peremterületein telepedtek le, ami azt jelzi, hogy egészen mást tartanak fontosnak, mint az ókeresztény kor aszkétái.

A sivatagban az ember kénytelen szembenézni a démonaival, amit könnyen elkerülhetővé tesz a nagyvárosi szórakozás.

A sivatagi atyák és anyák olyan helynek tartották a pusztát, ahol az ember igyekszik találkozni Istennel, megismerni önmagát és kapcsolatba lép másokkal, s közben a környezetére is ráhangolódik. Sok-sok történet szól arról, milyen kapcsolatot ápoltak a sivatag lakói a természettel és az állatokkal. Ebben a viszonyban nincs semmi szentimentális, semmi felszínes. Ez a szövetség túlnyúlik az idő és a tér határain, s ugyanez a lelkiség jelenik meg a 7. században Szír Szent Izsáknál, a 13. században Assisi Szent Ferencnél, a 19. században Szárovi Szent Szerafimnál. Abban a meggyőződésben gyökerezik, hogy Isten alkotta és szereti a világot, s azt akarja, hogy minden létező békében legyen Istennel.

Az ókeresztény sivatagi aszkéták talán furcsa szerzetek voltak, de csak azért, mert arra akarták emlékeztetni a világot, hogy rossz helyen jelöltük ki a világ középpontját.

A szellemiségük azért is fontos, mert a fenntarthatóság érdekében kevesebbet kellene fogyasztanunk és kevesebb dolgot kidobnunk. De már az is intő jel, hogy lassan elpusztítjuk azokat az erőforrásokat, amelyekből meríteni szeretnénk. Másodsorban annyira elszoktunk már attól, hogy kevesebbel is beérjük, hogy szó szerint elvonási tüneteink vannak, és kétségbeesetten rázzuk a fejünket, ha valamiért kevesebbel is ki kellene békülnünk. Természetellenesnek és kellemetlennek érezzük, ha nagy csomagok nélkül utazunk vagy leegyszerűsítjük az életmódunkat. De talán tényleg érdemes lenne szakítanunk az uralkodó társadalmi beidegződésekkel. Végül is pontosan ennek értelmességét bizonyították be az ókori sivatagi aszkéták: azt, hogy

érdemes megállni és elgondolkodni; hogy helyes, ha feladjuk és másokkal megosztjuk bizonyos dolgainkat; és érdemes felmérnünk a tetteink következményeit.

Ha feladunk valamennyit a kényelemszeretetünkből, könnyebben megosztjuk a javainkat azokkal, akiknek kevés jutott. Ha átérezzük, mennyire kényelmetlen dolog a böjt, eszünkbe jut, hogy mások éhesek. Így pedig epekedni fogunk Istenre. Majd ráébredünk, hogy valamiképpen az étel is szent, de nem élhetünk csak kenyérrel. Aztán felismerjük, hogy

a teremtés fölött nincs hatalmunk, és kizsákmányolnunk sem szabad.

Így pedig lebontjuk azokat a gátakat, amelyek elválasztanak testvéreinktől és a világtól, s lassan már nem az érdekel, hogy nekünk mi kell, hanem a világnak mire van szüksége.

Forrás: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Kép: Wikipedia.org

Magyar Kurír