Az Urunk és Megváltónk szenvedését és halálát ünneplő nagypénteki szertartáson, Ferenc pápa jelenlétében, Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka homíliájában a „nyugati szekularizált világ nem történelmi, hanem ideológia megtévedéséről, a teljes relativizmus veszélyéről” beszélt, mely „Isten halálát hirdeti és helyébe az embert állítja”. Az egyház azonban meg nem szűnik hirdetni: Halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán       

A most 88 éves, és így Ferenc pápánál két évvel idősebb Cantalamessa kapucinus atya immár 43 éve töretlenül hirdeti az értünk meghalt és nekünk feltámadt Krisztus örömhírét, mindig keresve az adott időszak emberi kihívásaira adott választ a Kinyilatkoztatás és az egyház hagyománya jegyében, amit ő alapos filozófiai felkészültséggel és karizmatikus lelkülettel értelmez.

 

Az Egyház kétezer éve hirdeti és ünnepli ezen a napon Isten Fiának kereszthalálát. Minden szentmisében az átváltoztatás után felhangzik a hitvallás: „Halálodat hirdetjük, Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!” – kezdte beszédét a szónok, de rögtön hozzátette: Istennek egy másik halálát hirdeti immár másfél évszázada mindmáig a szekularizált nyugati világ. Amikor a kultúra világában „Isten haláláról” beszélnek, akkor Istennek ezt a halálát ideológiai és nem történelmi értelemben veszik. Néhány teológus pedig, nehogy lemaradjon róla az időben, nagy sietve ráépíti az „Isten halála teológiáját”. Mi pedig nem tehetjük meg, hogy figyelmen kívül hagyjuk ezeket az értelmezéseket, különben sok hívőt cserben hagynánk. Az „Isten-halált” a német filozófus Nietzsche adja a szájába annak az „őrült embernek”, aki lélekszakadva érkezik egy város terére és kiáltja: „Hova ment az Isten? Én megmondom nektek: Mi öltük meg: te és én!… Soha nem volt ennél nagyobb akció. Akik ezután jönnek, e tett következtében egy magasabb szintű történelemhez tartoznak majd, mint ami valaha is volt”.

 

Cantalamessa atya szerint, ha ez az állítás igaz lenne, akkor a történelmet már nem Krisztus előtti és Krisztus utáni korszakra kellene felosztani, hanem Nietzsche előttire és Nietzsche utánira. Látszólag ugyan semmi sem kerül Isten helyébe, hacsak nem az ember, pontosabban egy „szuperember”, vagy „ember-feletti ember”, aki előtt elégedetten és büszkén lehetne kiáltani: „Ecce homo!”, „Az igazi ember!” De nem tart soká, hogy felismerjük: az ember – ha egyedül marad – semmi. Mit tettünk egykor, hogy leoldjuk ezt a földet a nap láncáról? Merre mozog most? És mi merre mozdulunk? Mindentől távol és egyedül? Nemde ez a mi örökös bukásunk? Azt sem tudjuk, merre van előre és hátra, fel és le és csak bolyongunk, mintha egy végtelen semmiben járnánk? – kérdezte és foglalta össze a nyugati szekularizált társadalom mai irányvesztett emberének a helyzetét a szónok.

Ám az az „őrült ember” hallgatólagosan megnyugtató választ kínál: „Semmiképpen nem bolyongunk mi a végtelen semmiben, mert az ember megoldja a feladatot, amit az Isten mindeddig rábízott!” A hívő ember válasza ezzel szemben: „Igen, pontosan ez történt és történik most is! Úgy bolyongunk, mintha végtelen semmiben vándorolnánk”. Lényeges, hogy éppen az említett szerző kiáltványa nyomán jutunk el oda, hogy az emberi létezést „halálra szánt létként” értelmezzük és az ember minden feltételezett lehetőségét „kezdettől fogva semminek” tekintsük.

 

„Túl a jón és a rosszon” – utalt a szónok a filozófus egyik könyvének a címére, majd megjegyezte, hogy a jón és a rosszon túl csak „a hatalom akarása” van, és tudjuk, hogy az hová vezet, célzott mondatlanul is a múlt század szörnyűségeire. De nekünk nem szabad megítélni egy ember szívét, amit csak Isten ismer. Az említett szerzőnek is része lett a szenvedésben az élete során és meglehet, a szenvedés jobban Krisztushoz kapcsolja, mint ahogy a vádaskodások. A válságos helyzet a szónok szerint olyan, mint amikor egy dühös kisgyerek ököllel próbálja ütlegelni az apja arcát, mígnem kimerülve annak karjaiba omlik, aki megnyugtatja és a szívéhez szorítja. A személyt, akit egyedül Isten ismer, nem ítélhetjük meg. De a folytatást, amiről a kiáltványa szól, azt nem csak lehet, de meg is kell ítélnünk. A kiáltvány szülte korszakot a legkülönfélébb módon nevezték el, mígnem divatossá lett a „posztmodern” kifejezés Nyugat értelmiségi köreiben. Mindezek közös nevezője a teljes relativizmus, mégpedig minden területen: az etikában, a nyelvben, a filozófiában, a művészetben és természetesen a vallásban. Itt semmi sem szilárd, minden folyékony, sőt párásan gomolygó.

 

Keresztény hívő kötelességünk megmutatni – vallotta a kapucinus bíboros –, mi rejlik e kiáltvány mögött, vagy alatta, ami hasonlítható egy ősi láng lobbanásához, egy hirtelen vulkánkitöréshez, mely a világ kezdete óta soha nem aludt ki. Az emberi drámának is megvolt a „mennyei nyitánya a tagadás szellemében”, amely nem fogadta el, hogy másvalakinek a kegyelmében létezzen. Azóta is toborozza ügyének támogatóit, mindenekelőtt a naiv Ádámot és Évát: „Olyanok lesztek, mint Isten. Megismeritek a jót és a rosszat!” (Ter 3,5).

A modern embernek mindez csak a rossz eredet-magyarázó mítosza. És – a mítosznak mai pozitív értelmében – ez a rossz létezik a valóságban! Ám a történelem, az irodalom és a mi saját személyes tapasztalatunk is azt sugallja, hogy e „mítosz” mögött olyan transzcendens igazság rejlik, amit semmiféle történelem-magyarázat vagy filozófiai érvelés sem tud közvetíteni nekünk. Isten azonban ismeri büszkeségünket, eljött hozzánk, saját magát kiüresítve, megsemmisítve a szemünk láttára. Ő Jézus Krisztus, ahogy a filippi levél himnusza tanítja: „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2, 6-8).

Amit az az „őrült ember” kiált, hogy „az Istent mi öltük meg” valójában egyszer megtörtént az emberiség történetében, de egészen más értelemben. Mert igaz, testvéreim – mondta  őszintén a kapucinus szónok – hogy mi öltük meg a Názáreti Jézust! Ő meghalt a mi bűneinkért és az egész világ bűneiért (1Jn 2,2)! Feltámadása azonban arról biztosít bennünket, hogy ez az út nem pusztulásra vezet, hanem bűnbánatunk révén életünk apoteózisához, átistenülésünkhöz, amit máshol hiába keresünk.

 

A szónok nem azért beszélt minderről Nagypénteken, hogy meggyőzze az ateistákat: Isten nem halt meg! Közülük a leghíresebbek a halálukkal már felfedezték fel ezt, akik még élnek, azoknak más eszköz kell, mint egy barát prédikációja. Erről pedig az Úr maga fog gondoskodni mindazok számára, akik megnyitják a szívüket az igazságnak.  

A beszéd célja, hogy a hívőket – köztük talán csak néhány egyetemi hallgatót – visszatartson attól, hogy a nihilizmus örvényébe kerüljenek, amely ennek a lelki univerzumnak az igazi „fekete lyuka”. Végül a szónok Dante Paradicsom énekének intését idézte: „Nőjj hát, keresztény lélek, súlyosabbra! Ne légy, mint toll a szélben! és ne véljed, hogy szennyed bármely víznek mossa habja!”  (Par V, 73-75). Továbbra is meghatott hálával és minden eddiginél meggyőzőbben ismételjük azokat a szavakat, amelyeket minden szentmisén hirdetünk: Halálodat hirdetjük, Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz! – zárta nagypénteki homíliáját Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka.