Január 18-án szerdán Ferenc pápa a VI. Pál aulában tartott általános kihallgatás során folytatta a múlt héten megkezdett új katekézis sorozatát az evangelizáció szenvedélyéről és ezúttal a „Jézus az igehirdetés modellje” témáról elmélkedett.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Ferenc pápa katekézise kezdetén az új sorozat lényegét úgy foglalta össze, mint apostoli buzgóságot, melynek feladata, hogy „éltesse az Egyházat és minden keresztényt”. Ez alkalommal az igehirdetés „felülmúlhatatlan modelljére”, Jézusra tekint, akit a karácsonyi evangélium „Isten Igéjének” (vö Jn 1,1) nevez. Ő ugyanis Igeként, vagyis Isten Szavaként egyik lényeges vonására utal: Jézus mindig kapcsolatban áll, kilép, soha nincs elszigetelve, hiszen a „szó” valójában azért létezik, hogy továbbadjuk, közöljük azt. Így van ez Jézussal, az Atya felénk irányuló, velünk közölt örök Igéjével. Krisztus nemcsak bírja az élet szavait, hanem saját életét teszi Igévé, üzenetté, aki mindig az Atya felé és felénk fordulva él. Mindig az őt küldő Atyára néz, és mindig ránk tekint, akikhez küldetett – tette hozzá szabadon a pápa.

Ahogy az evangéliumok leírják a napjait, első helyen látjuk az Atyjával való bensőséges kapcsolatát és imáját, amiért már korán, még sötétben felkel, félreeső magányos helyekre vonul, hogy az Atyával beszéljen. Minden fontosabb döntését és választását imádság után hozza. Az Atyjához a Lélekben fűződő imakapcsolatában fedezi fel emberi mivoltát, világban való létét, mivel ő az Atya küldötte. Érdemes megfigyelni – ajánlotta a Szentatya – Jézus első nyilvános gesztusát a názáreti rejtett évei után. Nem művel nagy csodát, nem indít hatásos üzenettel, hanem az emberek közé keveredik, akik Jánoshoz mentek, hogy megkeresztelje őket. Így érthető a működése a világban: a bűnösöknek szenteli az életét, szolidaritást vállal velünk távolságtartás nélkül, teljesen megosztja velünk az életét. Küldetéséről maga mondja, hogy „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy szolgáljon és életét adja másokért” (Mk 10,45). Imája után egész napját mindig Isten országának hirdetésére és az embereknek, főként a legszegényebbeknek és a leggyengébbeknek, a bűnösöknek és a betegeknek szenteli (lásd Mk 1,32-39). Vagyis imáján keresztül áll kapcsolatban az Atyával, az emberekkel pedig a küldetése, a katekézis révén tart kapcsolatot. Életstílusát saját szavával a legkönnyebb jellemezni, mint Jó Pásztort, aki életét adja juhaiért (Jn 10,11).

 

Pásztornak lenni számára nemcsak munkát, időt és elkötelezettséget jelentett, hanem életmódot, a nap huszonnégy órájában, együtt a nyájjal, terelgetve őket, az éjszakát is velük töltve, törődve a leggyengébbekkel. Jézus nem valamit tesz értünk, hanem mindent ad, az életét is odaadja értünk. Jézusnak pásztor-szíve van, amit az egyház is használ saját tevékenysége jelölésére: pasztorális, pásztori. Saját lelkipásztori szolgálatunk kiértékelésére szolgál, ha azt összevetjük Jézuséval, aki a Jó Pásztor. Ezért kérdezzük meg magunktól: Követjük-e őt, az imádság forrásaiból oltva szomjunkat, hogy szívünk együtt dobogjon az övével? A vele való bensőséges kapcsolat „minden apostolkodás lelke” – utalt a pápa Chautard apát szép könyvére. Hiszen Jézus szavai szerint „nélküle nem tehetünk semmit” (vö Jn 15,5). Ha Jézussal együtt vagyunk, ráébredünk arra, hogy az ő pásztori szíve mindig azokért dobog, akik elvesztek és elmaradtak. Nem mondhatjuk, hogy „ez az ő bajuk”, hiszen Jézus soha nem mondta ezt, hanem mindig utána ment a bűnösöknek, amiért meg is vádolták.

Ferenc pápa a katekézis bibliai idézetére, az elveszett bárányát meglelő pásztor örömére utalt, mely bevezeti a tékozló fiú történetét (Lk 15), mely jól edzi az apostoli lelkesedét. Azt újra- és újraolvasva felfedezhetjük, hogy Isten nem a karámot szemléli, de még a veszélyt sem, hogy az elmúljon. Ellenben, ha onnét kimegy egy bárány és elvész, nem hagyja vesztére, hanem keresésére indul. Nem mondja: Elment hát, az ő baja! Pásztori szíve másként válaszol: szenved és kockáztat.       

Igen, Isten szenved azokért, akik elmennek, és miközben sír értük, még jobban szereti őket. Az Úr szenved, ha elhatárolódunk a szívétől. Szenved azokért, akik nem ismerik szeretetének szépségét, ölelésének melegét. De válaszul nem hátrál, hanem kockáztat: elhagyja a biztonságban lévő kilencvenkilenc bárányt, és az egyetlen hiányzó után veti magát, ami kockázatos, sőt esztelen vállalkozás, de egyezik pásztori szívével, mely sóvárog az elveszett után. Jézus nem dühös, se nem sértődött, hanem hajlíthatatlanul sóvárog utánunk.

 

Ferenc pápa ezt követően a mi érzéseinkre kérdezett rá, vajon azok hasonlítanak-e Jézuséhoz. Vagy pedig ellenfélnek, ellenségnek tekintjük azokat, akik elhagyták a nyájat? Ha találkozunk velük iskolában, munkahelyen, városi utcákon, miért ne gondolhatnánk inkább arra, hogy jó lehetőségünk van tanúságot tenni számukra az Atya öröméről, aki szereti és soha nem felejti el őket? A pápa óvva intett a prozelitizmustól, a hittérítéstől, mert amíg az evangelizálás nem hittérítés, addig a prozelitizmus pogány, nem vallásos, de nem is evangéliumi dolog. Ezzel szemben legyen egy jó szavunk az elveszettek számára és az a Szó legyen maga Jézus, aki éppen ezt kéri tőlünk.

Végül arra kérdezett rá a pápa, hogy mi, akik talán már régóta követjük és szeretjük Jézust, vajon osztozunk-e az érzéseiben, együtt szenvedve és kockáztatva Jézus szívével. Ez nem hittérítés, mert nem azt akarjuk, hogy „mások a miénk legyenek”, hiszen ez nem keresztény dolog, hanem hogy Isten boldog gyermekei legyenek. Kérjük ezért a pásztori szív kegyelmét, hogy elvigyük Krisztus üzenetét mindenkinek és hogy érezzük Krisztus sóvárgását mindnyájunkért. Életünk ugyanis e szenvedő és kockáztató szeretet nélkül azt kockáztatja, hogy végül önmagunkat terelgetjük és olyan pásztorok leszünk, akik a nyáj pásztorkodása helyett a bárányokat fésülgetjük. Ne önmagunk, hanem a nyáj pásztorai legyünk! – kérte és zárta szerdai katekézisét Ferenc pápa. 

A katekézist követően Ferenc pápa köszöntötte a különféle zarándok csoportokat, köztük a nagykáptalanjukat tartó Mária Társaság nővéreit, a Segítő Szűz Mária lányait, a Ginosa-i Bosco Szent János iskola diákjait és a Cisterna-i Caetani Intézet tanulóit. A fiatalok, a betegek, az idősek és az ifjú házasok köszöntése után a „Keresztények Egységéért tartott Imahét” kezdetén arra kért mindenkit, hogy imádkozzon és munkálkodjon azért, hogy minden Krisztusban hívő között egyre inkább megerősödjön a teljes közösség felé vezető út, majd a pápa arra kért és bátorított mindenkit, hogy teljes odaadással és az élet minden területén kötelezzék el magukat a megbékélés és a béke építése mellett.

 

Végül arra emlékeztetett, hogy imádkozzanak a meggyötört Ukrajnáért, amelynek annyira szüksége van közelségre, vigaszra és mindenekelőtt békére. Múlt szombaton újabb rakétatámadás követelt sok civil áldozatot, köztük gyermekekét is. A pápa osztozik a családtagok elviselhetetlen fájdalmában. Ennek a tragikus epizódnak a képei és tanúságai minden lelkiismeretet erősen megráznak. Nem maradhatunk közömbösek! – zárta felhívását Ferenc pápa.