Hallom a rádióban, hogy az aug. 20-i tűzijáték „tömegétől” és a szeptemberi Nemzetközi Eukarisztikus Kongresszus nagytalálkozójától a szolgálatos virológusok féltik az országot. A járvány terjedését, a fertőzések számának megugrását emlegetik.A Kongresszus borzolja a szakemberek idegeit. Toporzékolnak, háborognak, a kórházba kerüléssel rémisztgetnek, mintegy okolva a lényeget: egyáltalán miért is kell megszervezni, mintegy kétségbe vonva a kongresszus létjogosultságát. Mintha Júdást hallanám: „nem jobb lett volna ezt a tömérdek pénzt – amit a szervezésre költöttetek… – a szegények megsegítésére fordítani? Lám veszélybe sodorjátok az országot…”

Ha 1938-ban a magyarok így gondolkoztak volna, nem így nézne ki a Lánchíd, a Városliget, a Hősök tere, a Gellért-hegy. Még ilyen sem lenne a magyarok Trianon utáni önbizalma.  

Pedig az áldásokat is ugyanarra a mérlegre kell tenni. Akkor derül ki az igazság. Hiszen amennyi tömegrendezvényt, fesztivált eddig maszkosan és „onlájn” is megoldottak „életre valóbb” szervezetek, társaságok, ahhoz képest az Eukarisztikus Világkongresszus más lapon említhető. Más léptékkel mérendő. Nem úgy nyom a latban, mint egy átlagos rendezvény. Aki hite szerint él, tudja miért.

Fecseg a felszín, s hallgat a mély, mondanám József Attilával. Mert a mély nem vitatkozik, hanem cselekszik. Pontosan, szépen, csendesen, ahogy a csillag meg az égen…

Nekünk, keresztény-katolikus magyaroknak is ezt kell tennünk. Mélyíteni vallásos meggyőződésünket, elkötelezettségünket Szent István népeként. Kiállni a világ porondjára, és tenni is azért, amiből élünk. Megerősíteni gyökereinket, hálát adva kincseinkért, értékeinkért, felfedezve újra a hitünk nyújtotta erőforrásokat.

Három, általam nagyrabecsült kortárs misztikus-gondolkodó lelki terméséből válogattam, mintegy segítve a ráhangolódást a Világkongresszus nemzet-megtermékenyítő munkájára. Hiszen ez az összmagyarság együttes kiállása, tanúságtétele is Krisztus Szentségi Jelenléte, a Benne való hit mellett.

Elsőként Jelenits István piarista szerzetest idézem: „Tévednénk akkor, ha azt hinnénk, az eukarisztia titkának legörvendetesebb része az, hogy Jézus jelen van a szentségi színek alatt. De nem ez az igazán lenyűgöző, hanem az, hogy táplálékunk lesz…” Ha Jézus pusztán azért akart volna jelen lenni köztünk, hogy leboruljunk előtte és órák hosszat fohászkodjunk hozzá, akkor talán egy kristályt változtatott volna át az ő testévé. De a kenyeret változtatta át, s a kenyeret nem nézni szoktuk. Amikor azt mondja, „vegyétek és egyétek, ez az én testem”, nem azt mondja, hogy tegyétek be az oltárszekrénybe és boruljatok le előtte. Sajnos a középkortól kezdve a kelleténél nagyobb hangsúlyt adtunk az imádásnak, nyilván azért mert akkor a valóságos jelenlét vált vitatottá. Akkor az Úrfelmutatáskor felemelték, mi leborultunk előtte, s ahogy Huizingánál olvassuk: az utcáról betódult a tömeg, és a „szemei által áldozott”, mert fölemelte tekintetét a kenyérre.. De a kenyér arra való, hogy megegyük. Lehet ünnepelni, csak ne felejtsük el, hogy kenyér.

„A jelenlét túlhangsúlyozása méltatlanságot váltott ki az emberekből.” Jelenits atya hozzáteszi: szerintem nemcsak azt kellene mondanunk, hogy a kenyér Krisztus testévé változik, hanem azt is lehetne mondani, hogy Krisztus teste kenyérré változik… Ugyanúgy, ahogy az Ige emberré lett. Ez a megtestesülés folytatása: „kenyerünk lett Jézus.” A szerzetes teológus úgy fogalmaz, hogy a rejtőzés (kenyér színe alatt…) inkább bújócska, „mintha próbára tenne, lám még mennyire vagyok képes elhinni a jelenlétét. Egyfajta vak beleugrás a mélységbe. De ha tudatosítjuk, hogy Jézus azért lett kenyér, hogy egészen közel férkőzzék hozzám, hogy megegyem, és általa életem legyen. Nos, ez a hit próbája. Egy külön feladat.” Ha nem eszem a kenyeret, nincs életem.

Barsi Balázs OFM, a ferences újoncok volt elöljárója a következőket mondja, mintegy Krisztus szócsöveként: „Ne olyan ételért fáradozz, amely megromlik és ízét veszti, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Nem az a baj, hogy éhezel, hanem hogy beéred a romlandó eledellel, a múlandó szeretettel. Az igazi szeretet nem romlik meg, és nem múlik el soha. Én vagyok az élet kenyere, mert az én szeretetem nem változik soha gyűlöletté, sem közömbösséggé. […] Amikor a szentáldozásban magadhoz veszel, a kenyérrel és borral testedet táplálom, előre hirdetve, hogy tested is az örökkévalóságra van rendelve és fel fog támadni. […] Íme, az oltáron végbemenő konszekrációnál is csodálatosabb és hatalmasabb átváltoztatás! Belépek a te emberi életedbe, hogy fölvegyelek az én isteni életembe. A szentáldozás nem egy percig tart csupán, hanem egész nap, egész héten át történik veled és benned, szakadatlanul, mint maga az élet. Míg a földi kenyérért dolgozol, viselve a nap terhét és hevét, ne feledd: a világ nagy átváltozása megkezdődött ott benn, lelked mélyén. […] Ne a környezetedtől várd, hogy megváltozzon, neked kell megváltoznod, s belülről átalakulva átalakítani mindeneket. Mert az tetszik az Atyának, ha engeded, hogy én működjem benned, s a te hited által a világban.”

P. Henri Boulad SJ, korunk nagy prófétája meséli egyik előadásában, hogy egy repülőtéri könyvárusnál megvett egy protestáns kiadónál megjelent zsebkönyvet. Volt idő a következő járatig, el is kezdte olvasni. A címe: Bocsáss meg, Natasa! Egy KGB-ügynök érdekfeszítő történetéről szól. A régi Szovjetunióban a 18-20 éves harcos ateista szenvedélyesen üldözi a keresztényeket. Egy nap váratlanul beront egy helyiségbe, ahol épp hívők imádkoznak. Meglát egy összetöpörödött anyókát, aki félelemtől reszketve ugyan, de szeretettel néz a szemébe. Az ügynök dühösen felemeli a karját és pofozni kezdi a nénit. Az öregasszony továbbra is szeretettel néz rá, mintha csak az anyja lenne. Ez a pillanat egyben az ügynök megtérésének is a pillanata. Ettől kezdve éjjel nappal ezt a tekintetet érzi magán, és furdalja a lelkiismeret. Érzi, hogy valami szentségtörést követett el.

Egyszer csak rádöbben, hogy az öregasszony arcáról Isten dicsősége sugárzik feléje, akit ő megcsúfolt. És rádöbben, hogy ez elől a tekintet elől nem menekülnie kell, hagynia, hogy kiszeresse belőled a gonoszt…

Boulad atya ezzel kapcsolatban a következőket mondja: Jézus ugyan tudta az ószövetségi szeretetparancs két arcát (Isten-és felebarát szeretete), de az utolsó vacsorán azt nyilatkozta: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”. Nem beszélt már külön Isten szeretetéről. Aki látja felebarátjában Jézust, az Istent látja. „Az Eukarisztia és a Feltámadás óta Isten egyesül az emberrel a szeretetben. Korunk új misztikája a felebarátunk arca.” Isten arcát adta nekünk Krisztusban. Megnyilatkozott egy emberi arcban.

Ma is arcokat keres Isten országának megnyilvánulásához.

Adjuk-e az arcunkat hozzá?  Hiszen azzá kell lennünk, akiket Isten kinéz belőlünk.

Akikké lehetünk Őáltala, Ővele, és Őbenne.