Nap Szentje - 2020. szeptember 22.

VILLANOVAI SZENT TAMÁS érsek

Fuentellana, 1488. +Valencia, 1555. szeptember 8.

Tamás Fuentellanában született, és Villanueva de los Infantesben nőtt fel. Apja, aki molnár volt, a péntekenként őrölt lisztet elosztotta a szegények között. Anyját is jótékonyságáról ismerték. Tamás utánozta a szüleit: gyermekként gyakran elajándékozta a reggelijét, sőt még ruhadarabjait is a szegényeknek. Korán megmutatkozott, hogy átlagon felüli képességekkel rendelkezik, így hát tizenhat évesen az alcalái egyetemre küldték. Két évvel később meghalt az apja; egy házat és némi pénzt hagyott rá. Tamás hazatért, a pénzt szétosztotta a rászorulók között, a házat pedig anyja beleegyezésével kórházzá alakította át. Ezután visszament az egyetemre és teológiát tanult. Már huszonhat évesen filozófiát és teológiát tanított az alcalái egyetemen. Ragyogó tanár hírében állt. Kétévi tanító tevékenység után ott hagyta a professzorságot, és belépett az ágostonosok rendjébe. Rendtársai csodálták a csendes, szerény novíciust.

1518-ban pappá szentelték. Most már a kolostorban is kellett teológiát tanítania. Csakhamar keresett gyóntatóatya és igehirdető lett. V. Károly császár udvarába akarta vitetni, ez azonban nem valósult meg.

1519-ben házfőnök, 1527-1529 között az andalúziai, 1534-1537 között a kasztíliai rendtartomány elöljárója lett. Egész csoport hithirdetőt küldött az Újvilágba, akik Mexikóban ma is létező rendtartományt alapítottak.

Imádság közben, különösen a szentmise alatt Tamás gyakran élt át misztikus eksztázisokat. Ezek gyakran kínosak voltak számára, és mindent megtett, hogy elrejtse őket. Így egy beöltözéskor mondott prédikációja alkalmával negyedórán át nem tudott beszélni. Amikor magához tért, bocsánatot kért: ,,Gyenge a szívem mondta, és szégyellem, hogy ilyen alkalmakkor olyan könnyen elerőtlenedek. Megkísérlem, hogy megszabaduljak e hibámtól.''

Amikor 1542-ben a granadai érseki szék megüresedett, V. Károly császár érsekké akarta tenni, ő azonban olyan határozottan védekezett, hogy a tervről le kellett mondani. Amikor azonban nemsokára meghalt Valencia érseke, ellenvetése semmit sem használt; 1544-ben Valladolidban püspökké szentelték.

A következő reggel gyalog indult Valenciába. Anyja kérte, hogy útja során látogassa meg, de ő a Biblia szavaival válaszolt: ,,... az ember elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik...''. Úgy tekintette most magát, mint aki ,,házasságot kötött'' egyházmegyéjével. Ez azonban nem jelentette azt, hogy anyját kevésbé szerette vagy elhanyagolta volna; később úgy intézte, hogy egy szabad hónapját vele tölthette.

Amikor az új érsek szerény, elhordott szerzetesruhájában a nép ujjongása közepette bevonult székesegyházába, kanonokjait részvét fogta el a szegény ember iránt. Négyezer koronát küldtek neki, hogy magát és rezidenciáját is méltóságához illően rendbe hozhassa. A legbarátságosabban megköszönte, a pénzt pedig elküldte egy kórháznak. ,,Jobban dicsőíti Istent mondta, ha a pénz a szegény betegek javát szolgálja, akiknek éppen égető szükségük van rá, mintha én adnám ki. Ugyan miért lenne szüksége egy szegény szerzetesnek bútorra?''

A székesegyház kanonokjai, akik sokat adtak a méltósággal teli fellépésre, gyakran szégyenkeztek érsekük miatt. Egyikük meglepte egy alkalommal, amikor éppen szerzetesruháját foltozta. ,,De excellenciád, ezt mégiscsak megcsinálja önnek bármelyik szabó egypár fillérért!'' vélte kissé bosszankodva. ,,De az a pár fillér egy szegény embernek talán az ebédjét jelenti'' jegyezte meg halkan az érsek. ,,Nagyon lekötelez a személyem körüli szorgoskodásával, de tudja, hogy sem az állásom, sem a kötelességem nem a ruházatomtól függ. Csak a rám bízott lelkekről kell gondoskodnom.'' mondotta más alkalommal. Amikor a kanonokok arra késztették, hogy hordja legalább a selyem püspöki kalapot, végre engedett. Olykor azonban rámutatott a kalapra, és nevetve mondta: ,,Ez az érseki méltóságom! Elöljáróim, a kanonok urak szükségesnek tartják, hogy hordjam, mert különben nem lennék érsek!''

Lelkiismeretesen látogatta egyházmegyéjének minden plébániáját. Mindenütt prédikált, és mindenütt érezhetővé vált a vallási élet új felvirágzása. Sikeresen fáradozott azon, hogy megvalósítsa a ma olyan magától értetődő területi püspöki konferenciákat; együttesen vitatták meg azután a visszásságokat, különösen a papság körében tapasztalható hibákat.

Tamás érsek mindig, minden munkája közben talált időt arra, hogy sok órát töltsön az Oltáriszentség előtt. Beosztottai nem szívesen zavarták meg, ha imába merülve látták. Amikor ezt észrevette, kiadta a parancsot, hogy azonnal hívják, ha látogatója érkezik; senkit sem akart megvárakoztatni.

Mindennap több száz szegény kereste föl az érseki palotát; mindegyikük kapott meleg ételt, egy pohár bort és pénzt. Az érsek gondoskodott a szegény árvákról is. Akkoriban igen gyakran megtörtént, hogy a nem kívánt gyermekeket kitették. Tamás érsek jutalmat ígért minden szolgájának, aki talált gyermeket visz a palotába.

Gyakran mondták neki, hogy a koldusok közt sok a munkakerülő csavargó, és az ilyenek nem érdemelnek támogatást. ,,Ha munkakerülők és csavargók válaszolta, a kormányzó vagy a rendőrség dolga, hogy tegyenek valamit ellenük; az én kötelességem azonban az, hogy támogassam azokat az embereket, akik az ajtómhoz jönnek.''

Ami különösen feltűnt Tamásban, az a jósága és szelídsége volt, amely minden szívet megnyert számára. Amikor a tanácsosai egyszer szigorúbb intézkedésre ösztökélték, ezt válaszolta: ,,Az embereket inkább megnyerni, mint megharagítani akarom.''

Az egyik kanonok élete botrányt okozott. Tamás érsek különféleképpen megkísérelte már, hogy megtérésre késztesse, de hiába. Közölte a kanonokkal, hogy egy római útra kell vállalkoznia helyette, és ezért előzően egy időre az érseki rezidenciába kell beköltöznie. Az utazás kezdetét azonban újból és újból elodázta. Egy fél év alatt megtérítette a kanonokot az érsekkel való érintkezés; más emberként hagyta el a házat. Környezete pedig azt hitte, hogy Rómában töltötte el a hat hónapot.

Egy másik alkalommal, amikor egy papot kellett megintenie az életmódja miatt, az dühösen távozott. ,,Hagyják mondta az érsek a tanácsosainak, az én hibám. Túl keményen bántam vele.''

Mindemellett, ha az egyházi fegyelemről vagy a jó példáról esett szó, szigorú volt. A fülébe jutott, hogy egy pap a nagypénteki liturgia alatt átkozódni kezdett, mert a kórus elfelejtett valamit. Erre a papra vezeklésül háromnapi szigorú böjtöt rótt ki, továbbá, hogy háromszoros alamizsnát adjon a szegényeknek, ezenkívül pedig két héten át nem volt szabad miséznie. Egy másik papot, aki megsértette a gyónási titkot, egész életére bebörtönöztetett.

Különlegesen törődött az úgynevezett moriszkókkal, az iszlám konvertitákkal, akiket Spanyolországban másodrendű keresztényeknek tekintettek, és akiknek nagy nehézségekkel kellett megküzdeniök. Rávette a császárt, hogy alapítványt létesítsen, amelyből sajátosan erre a munkára képeztek ki papokat; ő maga iskolát alapított e megtértek gyermekei számára.

A sok rábízott lélekért való felelősségérzet súlyosan nehezedett Tamásra. ,,Sohasem féltem annyira, hogy kirekesztenek a választottak közül, mint amióta püspök vagyok'' szokta mondani. Különösen óvakodott attól, hogy e föld nagyjainak kegyét keresse. Egyszer magához hívatta V. Károly császár. Tamás püspök éppen egy prédikációját készítette és kimentette magát.

,,Bárcsak minden szerzetesnek ilyen lelki szabadsága volna, mint neki!'' kiáltott fel a császár.

1555-ben Tamás érsek úgy érezte, hogy meggyengült egészsége miatt hivatalát már nem tudja ellátni, ezért vissza akart vonulni. Mielőtt azonban erre sor került volna, meghalt. Előzően mindenét elajándékozta, még az ágyát is; csak azt kérte, hogy kölcsönvehesse addig, amíg szüksége lesz rá, hogy rajta halhasson meg.

Tamás érseket 1618-ban boldoggá, 1658-ban pedig szentté avatták.   
forrás: Dr. Diós István