+288. (?)

A vértanúként tisztelt Sebestyén a legnépszerűbb szentek közé tartozik. Mint segítőszenthez fordultak hozzá pestis és más -- embereket vagy állatokat pusztító -- járvány idején. Számos testvérület és kézműves-céh tisztelte védőszentjeként, ereklyéinek birtoklásáért több helység vetélkedik. A művészet Sebestyén vértanúságát sokszor választotta témájául, és számtalan változatban dolgozta föl a mindenkori ízlésnek megfelelően. A szentek római naptára január 20-án emlékezik meg róla Fábián pápával együtt.

Az emléknap dátuma és a megünneplés ténye szinte az egyetlen, amit komolyan vehető tanúságnak elfogadhatunk Szent Sebestyénről. Ünnepét egészen a 354. évi római kalendáriumig vissza lehet vezetni. Emlékezetét abban a Via Appián lévő katakombában ülték meg, amely az ő nevét viseli. Már a 4. században építettek ott egy bazilikát, igaz, hogy először az apostolok tiszteletére, csak később lett Szent Sebestyén temploma. Sírjánál tiszteletének még régibb nyomai fedezhetők föl. Hogy ez a sír mikor fogadta magába a vértanú tetemét, nem lehet pontosan megmondani. Az időpont meghatározására vonatkozó minden kísérlet csak föltevés.

Úgy látszik, hogy a milánói Szent Ambrus már többet tudott Sebestyénről. A 118. zsoltárról mondott 20. beszédében talál alkalmat, hogy a vértanúról szóljon. Szentünk édesanyja állítólag milánói volt. A város tehát igényt tartott az ifjúra! Diocletianus társcsászára, Maximianus idejében (286--305) került eszerint Rómába, és ott szenvedett vértanúságot. Nem sokat lehet kihámozni ezekből az adatokból, de ennyi is bizonyítja, hogy Szent Sebestyén tisztelete 380 táján már elérte Milánót. A tiszteletnek e gyors terjedését minden nehézség nélkül érthetővé teszi a Róma és Milánó közötti élénk kapcsolat, a vértanúk adatainak és ereklyéinek lelkes gyűjtése (ami abban az időben éppen nem kívánatos, nyerészkedő vonásokat is kezdett ölteni: Szent Ágoston panaszkodik bizonyos szerzetesekre, akik mindenfelé kóborolnak vértanú-csontokat árulva, és sokat mondóan fűzi hozzá: ,,bárcsak vértanúktól erednének!''), végül magának a milánói püspöknek, Ambrusnak az a törekvése, hogy mennyei közbenjárók tekintélyes csapatát állítsa hívei oldalára.

Hogy Szent Sebestyént tisztelték a sírjánál, arról egy kolostor alapítása is tanúskodik a bazilika mellett. III. Sixtus pápa (432-- 440) szerzetesi közösséget bízott meg azzal a feladattal, hogy gondoskodjék a tisztelet folyamatosságáról, az istentisztelet rendjéről és a zarándokok figyelmes ellátásáról. Ebben a kolostorban keletkezett az 5. század első felében a Szent Sebestyén-legenda, ez a romantikus szenvedéstörténet, tele csodás eseményekkel, hirtelen megtérésekkel és a keresztény hit védelmét szolgáló terjedelmes szónoklatokkal. A zarándokok áhítatos kíváncsisága sugallta ezt a tisztelt vértanút dicsőítő költeményt.

Eszerint Sebestyén a császári gárda tisztje volt, Narbonne-ban született, de Milánóban élt. Diocletianus és Maximianus császár nagyra becsülte, és közvetlen környezetébe rendelte. Sebestyén egyszerre tudott császári tiszt és hűséges keresztény lenni, aki bátran védte a hitet. A legenda tehetséges szónoknak mondja a tisztet, aki bajtársait el akarta vezetni a hithez és bátorította a fogságban sínylődő keresztényeket. Végül maga Sebestyén is a császári törvényszék elé került, és hite miatt halálra ítélték. Kinn a szabad mezőn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy, Iréne házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent a nyilvánosság előtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl.

A legenda írója itt egy, a vértanú-történetekben kedvelt kifejezési módot használ, hogy kifejezze meggyőződését, mely szerint a keresztény élet valójában elpusztíthatatlan. Bármilyen borzalmasak is az alkalmazott kínzások és a halál módjai, alapjában véve nem árthatnak a hívőnek, hiszen ő halhatatlan. Ezt a hamisítatlan keresztény hitet a vértanú-legenda fölékesíti. Nem elég, hogy a vértanú a halálos szenvedést egyszer kiállja, hanem többször is meg kell ízlelnie a halál misztériumát. Sebestyén is újra a hóhérok kezére kerül. Másodszor is halálra ítélik. Most bunkókkal verik halálra és egy csatornába dobják. Ezúttal egy Lucina nevű római asszony veszi gondjába a testet és eltemeti. A legendaíró itt is római hagyományból merít: egy Lucina nevű római matróna több vértanú történetében szerepel úgy, mint aki a halálra kínzottaknak megadja a végtisztességet.

Természetesen könnyű az ilyesféle vértanú-legendákat szigorú kritika alá vonni. Mindazonáltal lehet, hogy e legenda nem ábrázolja ,,a szentet a maga korában'', de egy későbbi kor meggyőződését jól tükrözi, megmutatván, hogyan gondolkodott az a kor a szentekről és életszentségük helyes tiszteletéről.

A Depositio Martyrum január 20-án emlékezik meg Szent Sebestyén temetéséről. Mivel az ősi liturgikus könyvek külön említik Sebestyént és Fábián pápát, külön könyörgésük is volt. 1969-ben addig közös ünneplésüket ismét különválasztották.

Szent Sebestyénről az elbeszélők jámbor képzelete ilyen eleven jeleneteket formált:

Sebestyén testőrkapitány látszólag unottan járkált Róma egyik szegénynegyedében. A szembejövő emberek tisztelettel vagy félelemmel tértek ki előle, tudták, hogy a császár kegyeit élvezi.

Az egyik népes utcán egy szegényesen öltözött ember ütközött Sebestyénbe, akinek egyenruháján egyszerre csak megzörrent a vas. Sebestyén érezte, hogy egy értékes tartalmú edényke került mellvértje mögé, fürge kéz ügyeskedte oda. Az az ember már régen el is tűnt a nyüzsgésben.

A magasrangú tiszt most már láthatóan határozott léptekkel folytatta útját. Egy épület elé ért, a két őr nagy tisztelettel köszöntötte. Sebestyén belépett a házba. Egy ismeretlen kapitány lépett eléje: ,,A császár mindenkinek megtiltotta a belépést a börtönbe''. Sebestyén elmosolyodott: ,,Barátom, ez nem vonatkozik a testőrök parancsnokára! Látni akarom, hogyan teljesítik kötelességüket.''

És már félre is tolta a másikat. Senki sem állta útját. Az udvaron az őrség katonái tisztelegtek neki.

Sebestyén belépett egy fülledt, bűzös folyosóra. Nemsokára meredek lépcsőn át egy nagy, bereteszelt teremhez ért. Őrt nem lehetett látni. Villámgyorsan fölrántotta a reteszt, és egy boltozatos helyiségbe lépett, amelyben mintegy harminc rémült és lesoványodott ember szorongott. Sebestyén gyorsan benyúlt mellvértjébe, elővette a kis edénykét és az egyik fogoly férfinak nyújtotta.

,,Az ostyák'' -- súgta oda a meglepett embernek. ,,A püspök köszönt benneteket!'' Rögtön visszament a folyosóra és harsány hangon kiáltott: ,,Őrség!'' Egy egész csapat katona rohant oda. Fenyegető mozdulat kíséretében megszidta őket kötelességeik elhanyagolása miatt: senki sem állt útjába, egyetlen őr sem volt a folyosón, éppen ott, ahol a ,,legveszedelmesebb'' keresztények vannak.

A katonák ijedtségtől sápadozva állták körül a kapitányt és fogadkoztak, hogy ezután jobban őrködnek.

,,Újra visszajövök és ellenőrzöm munkátokat. Ha megint ilyen kötelességmulasztást tapasztalok, kénytelen leszek jelentést tenni a császárnak'' -- mondta Sebestyén, s még a börtön parancsnokának is kijutott a korholásból.

Kérünk, Urunk, add meg nekünk az erő Lelkét, hogy Szent Sebestyén vértanúd dicsőséges példája nyomán megtanuljunk inkább engedelmeskedni neked, mint az embereknek.