Damasus 305 körül születhetett Rómában vagy Hispániában. Liberius pápa diakónusa volt, akinek halála után, 366-ban viharos pápaválasztásra került sor, amelynek következményei beárnyékolták Damasus pápaságának első felét. Egy kis csoport ugyanis először egy Ursinus nevű diakónust választott meg pápának, aki a Santa Maria in Trastevere-templomot tette meg „székhelyévé”. Egy sokkal nagyobb csoport viszont rövidesen Damasust emelte Péter székébe, s ő a lateráni bazilikát foglalta el. Ursinus és Damasus hívei között összecsapásokra került sor, egy alkalommal az egyik templom volt a csatatér, s többen meg is haltak.

A sokféle eretnekséggel szemben (arianizmus, apollinarizmus, eunominianizmus, novacianizmus) 371-ben és 374-ben zsinatot tartott, s anélkül, hogy bárkit elítélt volna, megerősítette a Krisztusról és a Szentlélekről szóló tanítást; a keleti teológusok – főképp Szent Atanáz, Nagy Szent Vazul, Nisszai Szent Gergely és Nazianzi Szent Gergely – munkássága nyomán. A Theodosius császár által 381-ben összehívott I. konstantinápolyi zsinat dogmatikai döntéseit Damasus elfogadta, a pátriárkaszékek új rangsorát azonban nem. 382-ben Rómában újabb zsinatot tartott, amelyen Szent Ambrus és Szent Jeromos is részt vett, s megerősítette a Róma, Alexandria, Antiochia, Konstantinápoly sorrendet.

Az I. konstantinápolyi zsinat harmadik kánonja ugyanis úgy határozott, hogy az új császárváros, Konstantinápoly püspökének elsőbbsége van az alexandriai és az antiochiai püspökkel szemben. E két régi, kiemelkedő fontosságú püspökség védelmében Damasus zsinatot hívott össze Rómába 382-ben, és újra megalapozta ezek rangját az egész Egyházban azáltal, hogy fölelevenítette a püspökségek „Péter-féle” rangsorát. Ennek értelmében a római egyháznak az összes többi püspökséggel szemben elsőbbsége van, mert Rómában halt meg a két apostolfejedelem, Szent Péter és Szent Pál, és sírjuk is ott van. A második helyen Alexandria áll, mert ezt a püspökséget Péter apostol parancsára Márk alapította, aki Péter tanítványa volt. A harmadik helyen áll Antiochia, mivel itt mind a két apostolfejedelem működött. Konstantinápolynak a második helyre történő besorolását – azzal az indokkal, hogy császári város – Damasus határozottan visszautasította. Ez a döntés nagyban hozzájárult a római püspökség tekintélyének növekedéséhez. Ettől kezdve használatos a Sedes Apostolica, vagyis Apostoli Szentszék megnevezés.

E fejlődéssel azonos irányban hatott a pápának az a törekvése, hogy előtérbe helyezze a latin nyelvet. A liturgiában kötelezővé tette használatát, s csak a Kyrie maradt meg a korábbi görög nyelv hírmondójának. Ez a rendelet magával hozta, hogy a szentmise olvasmányai számára gondoskodni kellett a Szentírás megfelelő latin fordításáról. A feladattal Damasus Szent Jeromost bízta meg, aki 382-től, pápasága utolsó két évében a titkára volt, s aki a pápa halála után a feladatot végre is hajtotta.

Damasus pápa nagy érdeme a vértanúk tiszteletének fölélesztése. Közel hatvan verses sírfeliratát, melyekkel a vértanúk sírjait ékesítette, Furius Dionysius Filocalus véste márványba. Különös gondot fordított Szent Lőrinc vértanú diakónus tiszteletére; templomot is épített a tiszteletére, ennek átépített változata a mai San Lorenzo in Damaso-bazilika, ahová a pápa ereklyéit a 8. század végén átvitték.

Damasus energikussága volt az oka, hogy püspökökkel és teológusokkal is támadtak súrlódásai. Nem szolgált a pápa örömére, hogy Nazianzi Szent Gergely elhagyta kis-ázsiai püspökségét és átment a konstantinápolyi székre; tűrhetetlennek tartotta a püspökök törekvését is a tekintélyesebb székhelyek felé. Nagy Szent Vazullal sem volt teljes összhangban, másként gondolkodtak és beszéltek a teológia kérdéseiről.

Damasus 384. december 11-én halt meg. Ünnepe a 11. században terjedt el az egész Egyházban. Attribútumai: monstrancia, templom. Lázas betegségek ellen kérik oltalmát.

Istenünk, add, hogy szüntelenül ünnepeljük szent vértanúid hősiességét, és Szent Damasus pápa példáját követve tiszteljük és szeressük őket. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

*

Néhány jelentéktelennek látszó, de hiteles adat alapot ad ahhoz, hogy fölidézzük a szent pápa életének néhány jelenetét...

A titkár csöndesen lépett be a pápa dolgozószobájába. Jeromos mindig pontosan érezte, mikor nem zavarja a pápát, akit urának és barátjának is tekinthetett. A pápa egyszerre volt érzékeny, költői lélek, akire a pillanatok nagy hatással voltak, s ugyanakkor az Egyház távolba tekintő kormányosa nagy tervekkel. Jeromos ezúttal gondolkodás nélkül sietett a fehér ruhát viselő, ősz pápa felé, aki elmélyülten tanulmányozott egy iratot, de a léptek zajára csodálkozva föltekintett.

„Örvendj, atyám – kiáltotta feléje Jeromos –, ma beteljesedett régi kívánságod! Éppen a katakombáktól jövök, szemtanúja voltam, hogy a munkásoknak sikerült szabaddá tenniük a katakomba bejáratát… Te összegyűjtötted a vértanúk nevét, az életükre és vértanúságukra vonatkozó följegyzéseket, és szép verseket írtál róluk. Most már szabaddá vált az út is, amely a föld alatti sírokhoz vezeti a hívőket. Hívnod kell az embereket ezekre a szent helyekre, és a vértanúkra való emlékezés föl fogja éleszteni bennük a hitet, és példát vesznek majd az állhatatosságra is!” 

A pápa hálás mozdulattal tette kezét titkára vállára, aki nemcsak munkatársa, hanem lelki barátja is volt: „Igen, ennek így kell lennie, de azt is el kell mondanunk, hogy a vértanúk sírja csak jel, fölhívás, figyelmeztetés, és nem több. Az imádás egyedül Istent illeti. Hiszen én is bizonyos vagyok abban, hogy nagy dolgok fognak történni. Miként a vértanúk kiontott vére magvetés volt, úgy a sírjaik körül bontakozó tisztelet is új élet forrása lehet az Egyházban!”

Ugyanezen a napon a pápai hírvivő kopogtatott Furius Dionysius Philokalus kőfaragó mester ajtaján, és jelentette, hogy a pápa föl fogja keresni. Ez a közismert kőfaragó mester és művész már korábban is megörvendeztette a finom ízlésű Damasust különböző alkotásaival. Az előre jelzett órában meg is érkezett a pápa a műhelybe, ahol nyers márványtömbök és félig kifaragott szobrok sora állt. A pápa és a művész szívélyesen üdvözölték egymást, majd Damasus kivett a diakónusa kezében lévő pergamentekercsek közül egyet, kigöngyölte, és a mester elé terítette: „Nézd csak Philokalus! Verseket írtam pápa elődeimről és a vértanúkról. Csak a te művészkezed alkalmas arra, hogy ezeket a sorokat kőbe vésse és megörökítse az utókor számára. A márványod ragyogó, s a vésőd úgy dolgozik, mint a legszebben dolgozó írnok tolla! Hirdesd velem együtt Isten csodálatos tetteit, amelyeket a vértanúkban vitt végbe akkor, amikor legyőzhetetlen szeretetét a szívükbe véste. A kőtáblák a vértanúk sírját fogják ékesíteni, de kérjük Istent, hogy a mi nevünket is írassa be az élet könyvébe!”

Forrás
Diós István: A szentek élete