NAGY SZENT VAZUL

*Cézárea (Kappadókia), 330 körül +Cézárea, 379. január 1.

Cézárea, Kappadókia tartomány fővárosa -- mai nevén Kayseri Törökországban -- a 4. században jelentős és művelt város volt. Mint a többi nagyvárosnak, megvoltak a maga színházai, fürdői és híres ünnepei. Filozófusaival és rétoraival jogosan büszkélkedett, örök hírnevet azonban három keresztény tanító szerzett neki, a három ,,nagy kappadókiai'': Vazul, Nisszai Gergely és Nazianzi Gergely. A tartományban a3. század óta terjedt a kereszténység. A társadalom minden szintjéről kerültek ki a megtérők. Vazul előkelő családból származott, nagyszülei --a tartomány apostolának, Csodatévő Szent Gergelynek a tanítványai -- a római császárok üldözéseinek idején kivették részüket a szenvedésből.

Vazul tehát ízig-vérig keresztény családból származott. Négy fivére és öt nővére volt, atyja hivatásos rétor volt. Egészsége már fiatalon meggyengült, májbaja végigkísérte egész életén. A telek zordsága és a magára vállalt aszkétikus életmód csak súlyosbította állapotát.

Családjának vagyoni helyzete megengedte, hogy hosszú időn át csak tanulmányainak éljen. A tanulást Cézáreában kezdte, majd Konstantinápolyban folytatta -- itt lépett életre szóló barátságra Nazianzi Gergellyel -- és Athénben fejezte be. Athénben költőkkel, filozófusokkal, történetírókkal és rétorokkal barátkozott. Széleskörű tudást és szellemi műveltséget szerzett.

Jól fölismerte, hogy a klasszikus irodalomban, az akkori művelődés fő anyagában olyan csábító erő rejlik, amely veszélyeztetheti a hitet. Ezért később unokaöccseinek szakszerű tanácsokat adott, hogyan válogassanak az antik írók közül.

Tanulmányai befejezése után Vazul hazatért Cézáreába. A közéletben ragyogó pályafutás lehetősége állt előtte. Több várostól kapott ajánlatot rangos hivatalok vállalására, ő azonban elutasította az ajánlatokat és megkeresztelkedett. ,,Mintha mély álomból ébredtem volna --írta akkor --, hogy meglássam az evangélium igazságának csodálatos világosságát.''

A fiatal kappadókiai nem sokkal azután, hogy a nyilvánosság előtt is a hitre tért, szerzetessé lett. Úgy érezte, hogy amikor a szerzetesi életet vállalja, eltölti az ősegyház erős hite, és ez nagyon megfelelt tökéletességet kereső vágyainak.

Az Írisz folyó partján volt birtoka, ide vonult vissza egy távoli völgy mélyére. Örömmel fogadta hasonló felfogású társak csatlakozását, mert véleménye szerint az istenszeretet akkor hiteles, ha közös élet és másokat átölelő testvéri szeretet áll mögötte. Szerzetesi szabályokat fogalmazott. A fegyelem szigorú, az engedelmesség feltétel nélküli volt. Az élet imádságban és munkában telt, de úgy, hogy megmaradt az egyén belső és szellemi szabadsága. A sivatagi atyák gyakorlatával szemben ez az életmód lényeges újítást hozott: bőséges teret biztosított a szellemi munkának, elsősorban a Szentírás tanulmányozásának. Vazul azonban nem sokáig élvezhette ezt a békés nyugalmat.

Konstantin császár türelmi rendelete (313) után új szakasz kezdődött az Egyház történetében. Az üldözések helyébe a hitbeli viszálykodások léptek, amelyek során a császárok önkényesen beavatkoztak a hit ügyeibe.

Vazul a tettek embere volt, és nem maradhatott tétlen, amikor az Egyház ekkora veszélybe került. 360-ban püspöke kíséretéhez tartozott, amikor teológiai megbeszélést tartottak Konstantinápolyban. Két évvel később Cézárea új főpásztora rávette, hogy lépjen az Egyház szolgálatába. 364-ben pappá szentelték. Vazul azonban nem termett beosztottságra. Vitába keveredett saját püspökével is, az viszont volt annyira bölcs, hogy maga mellé vette segédpüspöknek. Halála után pedig, 370-ben, nehéz választás után Vazul lett az utódja.

Ettől fogva főpásztor volt a szó legteljesebb értelmében. Ügyelt az egyházi fegyelemre, keményen lesújtott minden visszaélésre, fölszámolta a botrányokat és gondoskodott alkalmas püspökök választásáról. Nem elégedett meg azzal, hogy hivatali tekintélyének súlyával intézze el az ügyeket, hanem arra törekedett, hogy másokkal is megértesse, mi indította éppen az adott döntésre. Elegendő emberi nagysággal és nagyvonalúsággal rendelkezett ahhoz, hogy tévedéseit beismerje. Bármilyen nagy volt is azonban a lelkiereje, nagyon szenvedett, ha fáradozásai nem jártak eredménnyel. Egy levelében, amelyet a római Egyháznak küldött, nem tudta elfojtani panaszát, s így írt: ,,Némileg könnyítünk szenvedéseink terhén, amikor tájékoztatunk titeket, szerető testvérek, arról a sok balszerencséről, amelyek minket értek.''

A cézáreai püspök hamarosan népszerű lett egyházmegyéjében. Örökölt vagyonát már régen szétosztotta a szegények között. Előkelő családból származott, mégis szószólója és atyja lett az ínségeseknek. Püspöki beszédeiben nyomatékosan rámutatott a tulajdonjog határaira: a gazdagok csak kezelői vagyonuknak, javaiknak csak kezelését bízta rájuk Isten. Az a kötelességük, hogy a szegények szükségleteit ugyanúgy kielégítsék, mint a sajátjukat. Ha megteszik, a felebaráti szeretetből testvériség lesz. Vazul így ostorozta a gazdagok kapzsiságát: ,,A ruhák, amelyeket ládáitokban őriztek, elegendőek volnának egy egész didergő nép felöltöztetéséhez.'' Kíméletlenül támadta az uzsorásokat: ,,Pénzt csikarsz ki a síróból, fojtogatod a ruhátlant és vered az éhezőt.''

Nem elégedett meg azzal, hogy csak prédikáljon a szociális igazságosságról. Tettekkel harcolt a nyomor ellen, és jótékonysági intézményeket hozott létre. Népkonyhát állított fel, amely nyitva állt a nem keresztény polgárok előtt is. Karitatív tevékenységére egy nagy szociális központ létesítésével tette fel a koronát: segélyszervek, szálláshelyek, menedékek és otthonok, valamint különféle kórházak találtak helyet benne. Az utókor Baszileiásznak, Vazul-intézetnek nevezte el ezt az alapítványt.

Vazul jó pásztor volt az anyagi ügyekben, de még nagyobb volt lelkivezetőnek és teológusnak. A görög egyházatyák közül ő az első irodalmi értelemben vett képzett szónok. A rétorika szabályait töviről- hegyire ismerte, és értette a módját, hogy Athénban szerzett műveltségét sokoldalúan értékesítse. Szentírásmagyarázó homíliái máig megőrizték időszerűségüket.

A szellemi harcok kora volt ez, de a teológiai vitatkozásban Vazul nem magáért a szellemi élvezetért vett részt. Jól ismerte tudásának korlátait. Legfőbb törekvése az volt, hogy híveit az isteni titok imádására vezesse el. Ezt tartotta minden hittudomány céljának. A parancsolatok megtartása fogékonyabbá teszi az embert Isten iránt, mint azok tudóskodásai, ,,akik olyan dolgokon törik a fejüket, amelyek meghaladják az emberi elmét''.

Korának szellemi küzdelmei őt is belesodorták a teológiai harcokba, amelyek csak élesebbek lettek attól, hogy a világi uralkodók beavatkoztak e vitákba. Vazul teljes erejével síkra szállt az egyház egységéért és békéjéért. Jól látta azokat a veszélyeket, amelyeket a császári kegy jelent az egyház számára. Valens császár elől sem hátrált meg, s a császár végül is nem merte száműzetésbe küldeni ezt a nagyszerű és igaz embert.

Vazul csiszoltabb modorú volt, mint Alexandriai Atanáz, de jellemerősségben sem maradt el mögötte. Amikor nem engedett a császárnak, nem azért tette, hogy a saját akaratát érvényesítse, hanem hogy az igazságot szolgálja. Kappadókiában diadalra segítette az igaz hitet. Közben mindig gondja volt az egész egyházra, a testvériség szellemére, a tettekben megnyilvánuló és látható egységre. Hűséggel és éles elmével védelmezte a hitet úgy, ahogy azt a niceai zsinat (325) hitvallásba foglalta. Ugyanakkor nem zárkózott el azok elől, akik a jövőnek dolgoztak és magától értetődően fölismerték azokat a történeti változásokat, amelyeket visszafordítani nem lehet. Széles látóköre, amellyel a dolgokat szemlélte, alkalmassá tette arra, hogy az egész kereszténység tanácsadója és útmutatója legyen. Többszáz ránk maradt levele tanúskodik erről.

Amikor szakadás osztotta meg az antiochiai egyházat, Rómához fordult döntésért. Utána azonban nagyot csalódott Damasus pápában, és a következő kifakadással jellemezte magatartását: ,,Ez az ember túlságosan el van telve önmagával.''

Vazul még ötven éves sem volt, amikor 379-ben meghalt. Életerejét felőrölte a szigorú aszkézis, a szüntelen megfeszített munka és a betegség. Fáradozásai azonban megtermették méltó gyümölcsüket: két év múlva a konstantinápolyi zsinaton a zsinati atyák azt a teológiát fogadták el, amelyet ő és Atanáz képviselt. Élete folyamán mind a lelkisége, mind a stílusa egyre józanabb és egyszerűbb lett. A külső sallangokat levetette, miközben arra törekedett, hogy szolgáljon és az isteni tökéletességet kutassa.

Vazul felnőtt fejjel tért Krisztushoz, és soha többé nem tekintett hátra. Szemét állandóan az Úrra szegezte törhetetlen hűséggel, amelyet élete minden fordulatában megőrzött és hősies fokra emelt. Rendelkezett olyan kezdeményező erővel és felelősségtudattal, hogy azok révén a szerzetesből a gyakorlati életben helytálló ember és lelkipásztor lehessen. A legfinomabb műveltségű és legelőkelőbb lelkületű szerzetes-püspökök közé tartozik. A bizánci Egyház halála napján, január elsején ünnepli Szent Vazult. Róma a 12. században ugyanezt a napot vette át, de a 13. században áthelyezték június 14-re, amely napon egy 9. századi martirológium szerint püspökké szentelték. Mivel erre semmi történeti adat nincs, 1969-ben január másodikára tették ünnepét, egy napra Nazianzi Szent Gergellyel.

Szent Vazul életéből ránk maradt egy történet, amely nagyon jellemző a nagy kappadókiai egyházatyára. Valens császár, aki a kelet-római uralkodók közül utolsónak támogatta az ariánus kereszténységet, elismerte, hogy az ariánusok addig nem boldogulnak, amíg Vazult meg nem nyerik, mert ez a püspök úgy állt velük szemben, mint egy bástyatorony. Ezért a császár elküldte Vazulhoz Modesztusz prefektust, hogy fenyegetésekkel vagy ígérgetésekkel rávegye: vállaljon közösséget a tévtanítókkal.

A prefektus nyers hangon kezdte: vagyonának elkobzásával, száműzetéssel, kínzással és halállal fenyegette meg a püspököt. Vazul megkérdezte: ,,Ennyi az egész?'' -- Majd így folytatta: ,,Fenyegetéseid engem nem érintenek. Akinek semmije sincs, annak a vagyonát nem lehet elkobozni. Száműzetést nem ismerek, mert Isten nagy világában mindenütt otthon vagyok. Kínzás nem árthat nekem, hiszen alig van már testem. A halált pedig örömmel fogadom, mert gyorsan elvezet Istenhez. Nagyobb részem már halott, és régtől fogva a sír felé tartok.''

A hivatalnok meglepetten válaszolt: ,,Így még senki sem beszélt velem!'' Vazul csak ennyit mondott rá: ,,Bizonyára nem volt még püspökkel dolgod.''

A prefektus jelentést tett urának a dolgok állásáról. A császár felindultan magához rendelte a püspököt, de semmire sem ment vele. Erre kimondotta a száműzetésról szóló ítéletet.

Az elbeszélés szerint Vazul már indulófélben volt a száműzetésbe, amikor a császár fia súlyosan megbetegedett. Valens ingadozni kezdett, mert összefüggést látott a baj és a püspök ellen hozott ítélet között. Felesége is kérlelte, visszavonta hát a parancsot. Nemsokára javulni is kezdett a trónörökös állapota, s ekkor a császár megbánta engedékenységét, és újból száműzetésre ítélte a püspököt. Amikor azonban alá akarta írni a rendeletet, eltörött a tolla. Kért egy másikat, az is eltört, s ugyanígy járt a harmadikkal is. Haragosan negyediket kért, de íme, ekkor reszketni kezdett a keze, majd megbénult. Rémület fogta el, széttépte a papírt, és ettől fogva békén hagyta Vazult.

NAZIANZI SZENT GERGELY

*Arianz, 329/330. +Arianz, 389/390.

Az Egyház együtt emlegeti és együtt ünnepli barátjával, Vazullal. Ahhoz hasonlóan ő is előkelő kappadókiai családból származott: apja egy zsidó keresztény szektához tartozott, anyja, Nonna, buzgó keresztény volt. Gergely hangja felforrósodott, ha róla beszélt. Nonna hatására az apa megtért, sőt püspök lett Nazianzban, egy vidéki kisvárosban, amelynek ma a romjai is alig találhatók. A szülőknek hosszú időn át nem volt gyermekük. Amikor elsőszülöttük, Gergely megszületett, nagy öröm köszöntött házukba. A hálás anya Istennek ajánlotta föl gyermekét. A fiú finom és érzékeny lelkű volt. Úgy érezte, hogy Isten szavának ,,zamata édesebb a méznél''.

Anélkül, hogy vallásos neveltetésével ellenkezett volna, megismerkedett a kereszténység előtti, antik kultúra kincseivel. Később megvallotta, hogy ,,már akkor lángolóan szerette az irodalmat, amikor még álla sem pelyhedzett''. E vonzalmát megőrizte egész életén át, és ezzel Egyházát összebékítette az antik költészettel és műveltséggel.

Korának leghíresebb iskoláiba járt: a kappadókiai Cézáreában, ahol Vazullal barátságot kötött, a palesztinai Cézáreában, Alexandriában és végül Athénben. Amikor utoljára hajózott Görögországba, útja veszélyesre fordult. Nagy aggodalom fogta el, mivel még nem volt megkeresztelve. Most maga is megújította anyja ígéretét, hogy életét Istennek szenteli.

Gergely szívesen diákoskodott. Később gyakran beszélt diákéveinek élményeiről, a tanulás örömeiről és diáktársainak csínytevéseiről. A tudomány mindig jobban vonzotta, mint a gyakorlati élet. Szerette a filozófiát, a nyelvet mint a kifejezés eszközét, és a költészetet, amely különösen közel állt szívéhez. Ezt írta: ,,Zabolátlan nyelvemet pogány tanokon műveltem és a keresztény tanítás által nemesítettem.'' Athénben hosszabb ideig maradt, mint barátja, még szónoklattani tanszéket is kínáltak neki.

Miután visszatért Kappadókiába, rétorként jó hírnévre tett szert. ,,Barátaimnak táncoltam'', így jellemezte némi öngúnnyal ezt az idejét vallomásaiban, amelyeknek ezt a címet adta: Életem költeménye. Született szónok volt, amellett nagy segítségére volt tanultsága, érzékeny lelkülete és lelkesedni tudása.

Mély lelkisége megóvta attól, hogy a szavak felszínes csengése kielégítse. A szemlélődő és a tevékeny élet vonzása között hányódott. Ez a belső kettősség természetének egyik vonása volt. Egész életén át küzdött e feszültség föloldásáért. A magányban való élet, amelyet a filozófia és a lelki szemlélődés tesz tartalmassá, rendkívül vonzotta: ,,Semmit sem találok csodálatosabbnak, mint érzékeinket elnémítani, és tőlük távol, a testtől és a világtól elszakadva, magunkba szállni és párbeszédet folytatni Istennel, túl a látható dolgokon.''

Szülei unszolásának azonban nem akart ellenszegülni, ezért végül is Nazianzban telepedett le. Itt vette föl a keresztséget apja kezéből, aki már igen koros volt és alig tudta ellátni püspöki hivatalát. Szükségét érezte annak, hogy fiatal erőre támaszkodjék, s az egyházközösség is ezt kívánta. Így azután édesapja pappá szentelte Gergelyt. Ő azonban nehezen fogadta el e kényszerhelyzetet, melyet később ,,zsarnokságként'' emlegetett. Elmenekült otthonról és Vazulnál keresett menedéket. Barátja lelket öntött belé, s így néhány hónap múlva hazatért.

Apja ettől fogva számíthatott támogatására. Érzékeny, finom lénye mérséklő hatást fejtett ki akkor, amikor a teológiai viták és harcok széthullással fenyegették az egységet és a békét.

Érzékenysége mélységes felebaráti szeretettel társult. Ez képessé tette volna, hogy az Egyház érdekében olyan működést fejtsen ki, amely a tettek nagy embereihez is méltó volna. Több tehetség rejtőzött benne, mint maga is vélte.

Közben Vazul Cézárea püspöke lett és új püspöki székhelyet alapított Szaszimában. Figyelmen kívül hagyva emberi sajátságait, Gergelyt küldte oda püspöknek, aki nem ellenkezett. Püspökké is szentelték, de sohasem foglalta el székét, mert vonakodott ,,a cézáreai püspök malacait és tyúkjait'' őrizni, amint bizonyos éllel megjegyezte. Ismét meneküléssel vonta ki magát a felelősség alól, és barátját sem kímélte meg a kritikáktól.

Magányban keresett menedéket, majd nemsokára hazatért Nazianzba, hogy apja mellett lehessen -- aki közel száz éves korában, 374-ben meghalt --, attól azonban vonakodott, hogy utódja legyen apjának. Még ugyanabban az évben elhunyt édesanyja is, ezért Szeleukeiába vonult vissza, hogy az aszkézisnek és a szemlélődésnek éljen. De itt sem volt boldogabb, mint másutt. Széleskörű levelezésben keresett vigasztalódást, mert nem tudott emberi kapcsolatok nélkül élni. Vazul halála után ő lett a feje a niceai hitvalláshoz hű egyházközségeknek.

Gyors egymásutánban veszítette el szüleit és barátját. Személyes vonatkozásban magányosabb lett, mint bármikor. Búskomorság vett erőt rajta: ,,Csak egyetlen kivezető úton találhatnám meg szenvedéseim végét, és ez a halál. De a másvilág is rémít, ha evilág tapasztalatai alapján kell ítéletet alkotnom róla.''

Ekkor azonban új lendületet adott életének a történelem fordulása. Valens császár, aki az ariánusok pártján állt, elesett a gótok ellen vívott harcban. Az új császár, Theodósziusz a niceai hitvallást követte. Eljött a pillanat, hogy az Egyház állapota jobbra fordulhasson. Gergely méltónak mutatkozott a helyzethez. Konstantinápolynak, a kelet-római birodalom fővárosának templomai mind ariánus kézen voltak. A fővárosban megmaradt hívek kicsiny közössége Gergelyhez fordult. Ezúttal is panaszkodott ugyan, hogy kényszerítik, mégis elfogadta a konstantinápolyi püspöki tisztséget.

Konstantinápolyban siralmas állapotok fogadták. A katolikusoknak egyetlen templomuk maradt, ezért Gergely kénytelen volt híveit a magánkápolnájában összegyűjteni. Megjelenése nem volt mutatós, de ahhoz értett, hogy buzgóságával, szavának erejével és kedves lényével megnyerje a népet. Öt nagy, ún. Teológiai beszédet mondott ezekben az időkben, és azok a lehető legjobb hatást fejtették ki.

Új nehézségek támadtak azonban, amikor föltűnt mellette Maximosz, ez a közönséges kalandor. Gergely gyanútlanul fogadta, pedig tulajdonképpen az arianizmus fő fészke, Alexandria küldte. El is követett mindent, hogy Gergelyt eltávolíttassa a Feltámadás- templomból, és magát választassa meg a helyébe. Hatalmas botránnyá dagadt az eset, de a nép és a császár Gergely mellett állt. A 381. évi zsinat hivatalosan is konstatinápolyi püspökké nevezte ki Gergelyt.

Életében először fogadott el hivatalt ellenkezés nélkül. A zsinat alatt meghalt Meletiosz antiochiai püspök. Utódjának megválasztása során azonban Gergely intézkedései nem mindig voltak szerencsések. Ellenzéke támadt, amely ott ártott neki, ahol csak tudott. Megvádolták, hogy törvényellenesen járt el, amikor a szaszimai püspökséget a konstantinápolyira cserélte. Gergely nem értett a taktikázáshoz, ezért nem tudott kellően védekezni. Ismét fölmentését kérte, és meg is kapta.

A zsinattól méltóságteljes beszédben vett búcsút. Gergely lelkén hosszú ideig nem gyógyuló sebet ejtett a zsinat: ,,Ostobák és fecsegők gyülekezete, akik csak károgni tudnak, mint egy varjúraj''. Mielőtt elhagyta a fővárost, végrendelkezett. Minden vagyonát a nazianzi katolikus egyházközségnek hagyta a szegények gyámolítására. Ugyanúgy, mint elhunyt barátja, Vazul, mindig gondoskodott az élet mostoháiról és a szerencsétlenekről, támogatta és védelmezte őket.

Rövid ideig ismét Nazianzban segédkezett, azután visszavonult Arianzba, s ott filozófiával, költészettel foglalkozott és terjedelmes levelezést folytatott. Itt írta meg élete költeményét. Ma is ebből ismerjük érzékeny és szorongásokkal teli egyéniségét. Jeromos szerint 389-ben vagy 390-ben halt meg.

Ékesszólásánál is jobban megragad minket szívének finom érzékenysége. Írásai azt mutatják, hogy bensője csupa megrendültség, csupa finom remegés. S ha személyiségét vizsgáljuk, nem állhatunk meg a művésznél és a költőnél, hanem föl kell fedeznünk benne a misztikust is, aki Istent keresi szünet nélkül.

Mert Gergely egész életén át Istent kereste. Szorongásait és kereséseit híven leírta: ,,Mim van nekem? Mi vagyok én? Mivé leszek? - - Minderről semmit sem tudok. Mondd, nem halál-e az élet, és a halál nem élet lesz-e egykor, ellentétben azzal, amit gondolsz?'' Ez a tizennegyedik költemény tele van azzal az égő vággyal, hogy közelebb kerüljön Istenhez, és megtalálja benne ,,szíve sebének'' gyógyulását. Lelkének legbensőbb titkát tárja föl itt a költészet.

A ,,teológus'' nevet elsősorban az isteni misztérium iránti érzékével érdemelte ki. A történelem azért tulajdonította neki a Himnusz istenhez szerzőségét, mert jól tükrözi Istenhez törekvő vágyakozását:

,,Te vagy mindeneknek túlján,

más névvel hogyan illesselek?

Milyen ének tudna megénekelni?

Nincs szó, amely kimondhatna.

Mely szellem tudna megérteni?

Nincs értelem, amely fölfoghatna...

Minden lény vágya, minden teremtmény sóhaja

tehozzád igyekszik.

Hozzád imádkozik minden, ami van,

és a csend himnuszát

hozzád küldi minden létező,

amely olvasni tudja teremtésed könyvét.''

Abban az időben, amikor a krisztológiai harcok Jézus Krisztus istensége és embersége körül folytak, Gergely ingadozás nélkül azt a hitet fogadta el, amely Jézus személyében egyszerre vallja az isteni és az emberi természetet. Izzó Krisztus-tiszteletével Clairveaux-i Bernát előfutára volt. Gergely költeményei egyaránt tanúskodnak a szorongásról, amely életére nehezült, de arról is, hogy nagy lelke mily szakadatlanul kereste Istent és a békét:

,,Tégy erőssé, Krisztus,

szolgád halálosan fáradt.

Hallgat a hangom, mely Téged énekelt.

Ezt elviselni hogyan tudod?

Adj erőt és ne hagyd el szolgád.

Szeretnék újra egészséges lenni,

Téged dicsérni és néped megtisztítani.

Erősségem, kérlek, többé el ne hagyj.

Elárultalak bár a viharban,

szeretnék hozzád találni újra.''

A bizánci egyház január 25-én, a halála napján ünnepli. A római naptárba 1500 körül vették fel az ünnepét, május 9-re, amelyet egy 9. századi martirológium tévesen Gergely égi születésnapjaként közölt. 1969-ben áthelyezték az ünnepét január másodikára.

Ez az ékesszóló és mélygondolkodású szent, akit ,,a teológus'' és ,,a keresztény Démoszthenész'' névvel illettek, az írók és a költők védőszentje.

Egy elbeszélés szerint zsenge gyermekkorában egy álmot látott, amely mélyen beleivódott lelkébe. Két fehérruhás nőalak jelent meg előtte. Az egyiknek fátyol takarta az arcát. Karjukba vették és megcsókolták Gergelyt. Amikor csodálkozva nevüket kérdezte, az egyik azt mondta, hogy őt Szüzességnek hívják, a másik pedig Bölcsességnek nevezte magát. Elmondták még, hogy kísérői Krisztusnak és mindazoknak, akik a tisztaságnak szentelik magukat, hogy Isten hívását követve éljenek. Ez a csodás látomás mélyen a gyermek szívébe vésődött. Ettől fogva élete végéig szűzi tisztaságban élt és minden erejével a bölcsességet szolgálta.

Megrendítőek azok a szavak, amelyekkel ez az alázatos püspök búcsút vett népétől, amikor látta, hogy ellenségei makacsul kétségbe vonják megválasztásának jogszerűségét: ,,Ha megválasztásom ekkora nyugtalanságot kavar, akkor Jónás prófétával azt mondom: ťFogjatok és dobjatok a tengerbeŤ, hogy elcsituljon a vihar, bár azt nem én támasztottam. Sosem kívántam püspök lenni, és ha az vagyok, az az én akaratom ellenére történt. Szívesen visszamegyek magányomba, hogy Isten egyháza nyugalmat leljen. Csak azt kérem tőletek, hogy utódomul erényes férfit válasszatok, aki majd buzgón védi a hitet.''

Azután elbúcsúzott szeretett konstantinápolyi templomainak klerikusaitól és híveitől. Mindenki könnyezett, amikor e szavakkal végezte beszédét: ,,Gyermekeim, őrizzétek meg a hit rátok bízott kincsét, és emlékezzetek rá, hogy többször is ťmegköveztekŤ, mert az igaz hitet plántáltam szívetekbe.''

Istenünk, ki Nazianzi Szent Gergelyt és Nagy Szent Vazult azért adtad Egyházadnak, hogy példájuk és tanításuk világosságul szolgáljon, kérünk, engedd, hogy igazságodat alázatosan megtanuljuk és hűséges szeretetben tettekre is váltsuk!