CANISIUS SZENT PÉTER
+Nijmegen, 1521. május 8. *Fribourg, 1597. december 21.
,,Úgy tetszett végtelen jóságodnak, Szent Atya és örök Főpap, hogy
bensőségesen kérleljem apostolaidat, akiket a vatikáni bazilikában
tisztelnek, és akik kegyelmeddel olyan nagy csodákat műveltek: adjanak a
pápa apostoli áldásának állandó hatóerőt. Nagy vigasztalást éreztem és
kegyelmed jelenlétét, amelyet Te az ő közbenjárásukra nekem adtál. Ők is
megáldották és jóváhagyták németországi küldetésemet, és úgy éreztem,
hogy nekem, aki hozzájuk hasonlóan apostollá lettem Németország számára,
jóságos pártfogásukat ígérték. Te tudod, Uram, milyen nagyon és milyen
sokszor rám bíztad éppen azon a napon Németországot, amelynek állandóan
gondját kell viselnem, s amelyért minden erőmet mozgósítanom kell.
Vágytam Németországért élni és halni, hogy így a németek angyalával
(Szent Mihállyal) együtt dolgozzam.''
Peter Kanijs ezt jegyezte be lelki naplójába 1549. szeptember 2-án.
III. Pál pápa fogadta őt az Angyalvárban, aztán a Szent Péter-
templomban az apostolfejedelem sírjánál az ő áldásáért imádkozott. Abban
az órában világosan látta életfeladatát. És amit akkor érzett,
ünnepélyes elismerésben részesült, amikor XIII. Leó pápa ,,Szent Bonifác
után Németország második apostolának'' nevezte.
Ami addig a napig történt, előkészület volt. Kanijs Péter ugyanazon a
napon született, amelyen Wormsban kimondták Lutherre a birodalmi átkot.
Tekintélyes nimwegeni patrícius családból származott. A város akkor a
gelderni hercegséghez és egyben a Német Birodalomhoz tartozott. Az ifjú
Kanijs atyja akarata ellenére a teológiai tanulmányokat választotta.
Kölnben szoros kapcsolatba került tudós és jámbor papoknak egy körével,
akik valódi egyházi megújuláson fáradoztak, és elevenen élt bennük a
devotio moderna, valamint a német misztika szelleme. 1543 májusában
belépett a pár évvel korábban alapított Jézus Társaságba. Előtte
Mainzban elvégezte a lelkigyakorlatot Faber Péternél, aki egyike volt
Loyolai Szent Ignác első társainak.
Kölnben Canisius körül alakult meg a német föld első jezsuita
közössége. A protestantizmushoz húzó Hermann von Wied választófejedelem
érsekkel szemben ő lett a vitákban a katolikus papság és a polgárság
szószólója. Alig huszonnégy éves korában, 1545- ben háromszor is ő
képviselte V. Károly császárnál Köln városának érdekeit. Ebből az
alkalomból figyelt föl a fiatal Canisiusra Otto Truchsess von Waldburg
bíboros, augsburgi érsek, és magával vitte teológusaként a trienti
zsinatra, amikor azt Bolognába helyezték át. 1547 szeptemberében innen
hívta Ignác Rómába. 1548 tavaszától 1549 júliusáig Messinában működött,
Ignác akkor jelölte ki a németországi munkára. És éppen odafelé
utaztában tapasztalta Rómában küldetésének már említett megerősítését.
A következő három évtized során Canisiusnak döntő része volt a
hitszakadásban megrendült német egyház újjáépítésében. Mint tanár és
hitszónok közvetlenül a katolikusok visszatérítésén munkálkodott.
1566 júniusában Ignác kinevezte az újonnan alapított felsőnémet
rendtartomány élére, melyet 1569-ig vezetett. Személyes tekintélye
nagyban hozzájárult a hazai utánpótlás megindulásához. A rendi
szervezetnek ezzel a kiépítésével Canisius megteremtette a szükséges
föltételeket a hatékony és tervszerű munka számára. Ezzel a Jézus
Társaság az ellenreformáció átütő erejű tényezője lett.
Canisius személyes hatása még fontosabb volt az egyházpolitikára.
Kora katolikus táborának szinte minden fontos emberével személyes
kapcsolatban állt, és lényegesen hozzájárult a katolikusok között az új
öntudat ébresztéséhez. Egyszerre volt bizalmi embere a katolikus
fejedelmeknek és a pápáknak, mindig bevonták a fontosabb egyházpolitikai
tárgyalásokba. Terjedelmes reformtervezetei különösen XIII. Gergely
idejében voltak döntőek Róma intézkedéseiben. Ezekben a
fölterjesztésekben élesen ítélte meg a németországi klérus, sőt a
püspökök egy részének magatartását is, gondosabb kiválasztást és jobb
képzést követelve számukra. Szorosabb kapcsolatot sürgetett Róma és a
németországi egyház között.
Legszélesebb körű hatása Canisius irodalmi műveinek volt. Közülük is
első helyen katekizmusa áll, amelyet Luther katekizmusának
ellensúlyozására szántak. I. Ferdinánd császár sürgetésére három
kiadásban készítette el. A rövid kérdések és feleletek mindegyik
kiadásban közös külső formája nem Canisius találmánya ugyan, de ő
alkalmazta a legkövetkezetesebben. A katekizmusok nem igénylik a
gondolatok eredetiségét, és nincsenek irodalmi ambícióik, mégis Canisius
legsikerültebb alkotásai lettek. Még a szerző életében kétszáznál több
kiadást értek meg, Európában és a tengeren túl is használták és számos
nyelvre lefordították őket. A 19. századig több száz kiadásuk jelent
meg.
1580 végén Canisius Fribourgba ment, hogy fölépítse az újonnan
alapított kollégiumot. 1590 tájáig mint szónok, s a halálát megelőző
utolsó néhány napig mint író is tevékenykedett. A csak töredékekben
fennmaradt Lelki napló lezárásának tekintendő Lelki végrendeletét
életének utolsó éveiben írta. Ebben Canisius bepillantást enged életébe
és fáradhatatlan tevékenységébe.
Kitűnt szilárd hitével, amely szinte teljesen közömbösítette a
kívülről rátörő hatásokat. A pápasághoz és az Egyházhoz töretlenül hű
maradt. Világosan látta kora gyakorlati egyházi életének gyöngeségeit,
és szinte példátlan nyíltsággal ki is mondta őket. Ezek a tapasztalatok
mégsem tették sem az Egyházat, sem életének bizonyos formáit kérdésessé.
A hangsúlyozott egyháziasság a legvilágosabb alapvonás, amely Canisius
életét végigkísérte.
Naplójának töredékei azt bizonyítják, hogy ez az Egyház iránti
szeretet és hűség ugyanúgy az Istennel való állandó kapcsolatból
született, mint ahogy minden más tevékenységét is ez fogta össze és
egységesítette. Vallásossága a devotio moderna szellemének megfelelő
keresztény humanizmus volt, amelyet a Szentírás és az egyházatyák átfogó
ismerete határozott meg. Ugyanakkor lelki életét kitüntető misztikus
kegyelmek is kísérték; különösen fontos volt számára egy látomásos Jézus
Szíve-kinyilatkoztatás, amelyben fogadalomtételének napján, 1549.
szeptember 4-én részesült Rómában.
Noha Canisius hűséges volt feladatához, távol állt tőle minden
fanatizmus. Írói nyelve az akkoriban szokásos durva vitákhoz viszonyítva
föltűnően szelíd volt, s barátait is igyekezett mérsékletre bírni.
Különbséget tett az Egyháztól való tudatos és éppen ezért bűnös
elszakadás és a tényleges, de bűnösnek nem mondható elszakadás között,
amikor az Egyházát elhagyó ember nem volt eléggé tudatában annak, hogy
valójában mit tesz. Rómával szemben is hangsúlyozta meggyőződését, hogy a
protestánsok többségének esetében nem lehet bűnös elszakadásról
beszélni.
Canisius jelentőségét elsősorban abban kell látnunk, hogy világosan
fölismerte a kor helyzetéből adódó feladatokat, és megvolt a képessége,
hogy ezeknek a nagyon változatos feladatoknak fáradhatatlan buzgalommal
megfeleljen. Közben tudatosan lemondott saját terveiről és személyes
céljairól, s teljesen eggyé lett a kapott feladattal. Az Egyházban lévő
visszaélések és saját táborának renyhesége sokszor ilyen panaszra
fakasztotta: ,,Péter alszik, Júdás virraszt!'' Ennek ellenére semmi
jelét sem találjuk nála a csüggedésnek vagy a kétségbeesésnek. Gyakran
sikerült bátorságot öntenie a rettegőkbe. Bizakodásának titka szilárd
hite volt, amint az kitűnik a következő levéltöredékből: ,,Sok ember
félelme nagyobb a kelleténél, mert emberi segítséget keres és nem
istenit, s az Egyház problémáira is kétségbeesésben és nem szent
bizakodásban keresi a segítséget.'' Itt megmutatkozik igazi nagysága:
tudatában volt, hogy látszólag feleslegesen és eredménytelenül kell
dolgoznia. Mégis kitartott a munkában mindvégig hűen és fáradhatatlanul,
valósággal életét áldozta érte.
Halála után rövidesen megindult az első német jezsuita tisztelete a
német rendtartományban, Svájcban, Tirolban és a délnémet területen.
Katekizmusa révén még az egyszerű nép körében is olyan elevenen maradt
meg emlékezete, hogy a 19. századig maga a ,,Canisius'' név a
katekizmust jelentette. Már 1614-ben megjelent első nyomtatott életrajza
Matthaus Rader tollából. Ezt követte 1616-ban Sacchini életrajza,
amelyet később is nagyra értékeltek. A hamarosan megindult boldoggá
avatási eljárást megszakította a jezsuita rend eltörlése, így csak
1864-ben sikerült boldoggá avatni. XI. Pius pápa 1925-ben szentté
avatta, s egyúttal egyháztanítóvá emelte. A szent teste a fribourgi
Szent Mihály-templomban nyugszik.
Ünnepét 1926-ban vették föl a római naptárba, április 27-re. 1969- ben áthelyezték halála napjára, december 21-re.
Bárhova érkezett Canisius Péter, elszomorította a hívők vallási
tudatlansága, és emiatt gyakran kifakadt a hanyag papok ellen. Egyszer a
prédikációjában nevével játszva (canis = kutya) azt mondta, az
evangélium hirdetőjének nem szabad az ige szolgálatát elhanyagolnia,
nehogy néma kutyának nevezze a próféta (Iz 56,10), mert nem tud ugatni. Ő
azért jött, hogy őrködjön és ugasson, és minden papnak így kell
fölfognia saját hivatását.
Amikor Canisius teológiaprofesszor és rektor volt az ingolstadti
egyetemen, különleges feladatok elé állította őt hivatala. Gyakran
kénytelen volt elsimítani és helyrehozni rendezetlen ügyeket,
adósságokat. Egy diák éjszaka lövöldözött az utcán, és fölverte álmukból
a tiszteletreméltó polgárokat, egy másik megsebesített valakit a
tánchelyen -- a rektornak kellett a fölháborodottakat lecsöndesítenie,
és a bajcsinálókat megleckéztetnie. De a professzorok is számos
tennivalót adtak. Mindig Canisiusnak kellett helyreállítania a békét.
Canisius Péter lelkipásztori munkájáról eleven tájékoztatást ad egy
korabeli híradás: Ingolstadtban akkora tömeg gyűlt össze prédikációira,
hogy sokan az ajtón kívül rekedtek, és kénytelenek voltak az ablakon át
hallgatni szavait. Bécsben először csak tíz hívőnek kezdett prédikálni;
később már a város egyik templomába sem fértek be hallgatói, és szinte
még a Szent
István-dómot is szétfeszítette a szorongó tömeg. Amikor Regensburgban
prédikált, Dél-Németország püspökei a lába előtt ültek. A wormsi
császári dómban megérkezése után azonnal a szószékre kellett mennie.
Amikor Kölnben egy beszéd után el akarta hagyni a dómot, úgy körülvette a
nép, mintha király lett volna. Oybin bei Zittauban lecsitította a
kolostor birtokának bérlőit. Állt a prágai dóm szószékén, előadásokat
tartott Krakkóban, majd ismét Strassburgban. Amikor prédikálni kezdett
Augsburgban, nem volt ötvennél több hallgatója; néhány hónap múlva már
kilencszázan tértek meg.
Sok irigye volt, ellenfelei gúnnyal és rágalmazással próbálkoztak.
Elnevezték szerzeteskutyának, istenkáromlónak, a pápa szamarának,
szélhámos csalónak. Az 1566. évi birodalmi gyűlés idején kormot öntöttek
szenteltvíz-tartóiba. Böjti időben sült pecsenyét kínálgattak a
templomba menőknek, beszéde alatt követ dobáltak a templomba. Péter
egyetlen válasza ez volt: ,,Benedictus Deus! -- Legyen áldott az
Isten!'' Rendtársainak ezt írta: ,,Szeressük azokat, akik üldöznek és
rágalmaznak bennünket. Bárcsak jobban szeretnénk őket, mint ahogy ők
minket gyaláznak!'' A ránk maradt prédikációiban Péter sohasem használt
olyan kifejezéseket mint tévtanító, protestáns vagy luteránus.
Tisztelettel ,,új tanítókról'' vagy ,,új világról'' beszélt.
Amikor halálos ágyán feküdt, utolsó erejével a szentolvasót
imádkozta. Rendtársai, akik körülvették ágyát, meghatottan imádkoztak
vele együtt. Miután elhangzott az utolsó Üdvözlégy, Canisius kissé
fölemelkedett, szent csodálkozással a szoba egyik helyére nézett,
kezével odamutatott, és azt mondta: ,,Látjátok, látjátok?'' Az ott állók
semmit sem láttak. A haldokló azonban teljes pompájában látta a Szent
Szüzet, aki hűséges szolgáját hívta.
Istenünk, ki Szent Péter áldozópapodat erényekkel és tudással
vértezted föl, hogy megvédhesse a katolikus hitet, kérünk, add meg az ő
közbenjárására, hogy akik még keresik az igazságot, mindnyájan rád
találjanak, néped pedig hűségesen kitartson neved megvallásában!
|
Kommentáld!