– Pap és szakápoló. Az oltár és szószék mellől állt a betegágyhoz. Hogyan segíti szolgálatában ez a két „szakmája”?

– A traumatológiára osztottak be. Mivel szakmai ismereteim a végzettségem megszerzése óta eltelt húsz évben megkoptak, azt a feladatot végzem, amire kérnek. Kötözés, ágyhúzás, betegkísérés. Közben hívnak a Covid-osztályra is, viszem a szentségeket. Figyelem a szakképzett dolgozók munkáját, könyveket tanulmányozok; igyekszem frissíteni, felújítani korábbi tudásomat. Jó látni a húsz év alatt bekövetkezett fejlődést. Ennél nagyobb szükség van azonban a lelkipásztorra, arra, hogy szentmisét mutassunk be, lelkibeszélgetésre menjünk. Nem egyedül végzem: a kórházban jól működő lelkigondozói szolgálat van. Ők befogadtak, jó a kapcsolatom a lelkipásztorral, a lelkipásztori munkatárssal, de az orvosokkal, ápolókkal is. Hálás vagyok a velem szemben tanúsított türelemért.

Nem túlzás, ha azt mondom, hősök között vagyok, lelkiismeretes és áldozatkész munkát tapasztalok, ezt nagyon szeretném hangsúlyozni.

– A hozzátartozók látogatása nélküli helyzetben visz a vigasztaló szót, az erőt adó jelenlétet. Mit tapasztal?

– Leginkább erre van szükség. A találkozás, a jelenlét megnyitja a templomba nem járó embereket is, és elmondják őszintén, ami a szívüket nyomja. Nem csak a betegek. Az egészségügyi dolgozók, a katonák is. Emellett nagyon fontos, hogy együtt imádkozunk.

A Covid-osztályon haldoklókkal is találkozom. Most döbbentem rá arra, milyen értéke van az imádságnak.

Válságos helyzetben látom az embereket, de még így is hallok nevetést, így is van viccelődés. Azt látom, a gyógyulni vágyók derűvel tudják fogadni állapotukat, ha együtt imádkozunk, és ebből merítünk erőt. A feltámadás hitében megbékél az ember, míg akik nem tudnak az imába kapaszkodni, a spirituális erőforrás hiányában teljesen elesetté tudnak válni. Azt is tapasztalom, mennyire fontos az osztályon tapasztalható szakmai felkészültség, az áldozatkészség áthatotta lelkület, és engem személyesen bátorít, hogy értékelik a lelkigondozói munkát.

– Megrendült itt, a frontvonalban?

– Paradox módon megerősödtem. A hívek mindennap küldenek üzeneteket, imádkoznak a gyógyulásra várókért és értem is. Látom az engem helyettesítők munkáját, látom a felkészültséget itt, a kórházban. A válságos helyzet szeretetet mozgatott meg, és az emberi szeretetbe vetett bizalmam is erősebb lett. Amikor minden rendben van, amikor jól élünk, talán egoistábbak vagyunk.

Az én hitemet erősíti, hogy összefogást élek meg, és megtapasztalom az emberek hétköznapi szeretetét, azokét is, akik templomba nem járnak.

– Hogyan született a szándék?

– Szakápolói civil szakmám révén kezdettől fogva éreztem a hívást, látva az egészségügy helyzetét.

Megörültem, amikor az orvos végzettségű Fabio Stevenazzi olasz paptestvérről olvastam a Magyar Kurírban, aki ezt meg is valósította.

Már tavasszal kérdeztem a főpásztoromat, aki nem zárkózott el. Támogatott, de kérte, várjunk és imádkozzunk. Ha olyan súlyos lesz a helyzet, mint Olaszországban, akkor látja ennek lehetőségét, de addig maradjak a hívek mellett. Tavasszal négy településnek voltam a plébániai kormányzója. Ha akkor léptem volna be önkéntesként a kórházba, négy közösségből esett volna ki a pap. Marton Zsolt atyának igaza lett: elkerültük azt a krízist, ami Olaszországban volt. Nyáron aztán Dunakeszire kerültem plébános-helyettesnek, és januárban újra feltettem a kérdést, és megkaptam a lehetőséget. Számos oldalról megtámogatták: a plébános, Farkas László, Balázs Pál és Udvardy László atya, valamint a hitoktatásban Varga Balázs. Ők segítik azt, hogy most itt lehetek. A hívek pedig mindennapos sms-ekben jelzik támogatásukat.

– Ritka, hogy egy férfi szakápolói hivatást választ. Milyen út vezette ide?

– Egészségügyi középiskolába jártam, a Batthyány-Strattmann László Szakképző Iskola és Gimnáziumba. Egészségügyi tárgyakat is tanultunk. Az érettségi előtt imádkoztam Istenhez, mit vár tőlem. Ha nem mond semmit, elmegyek felnőtt szakápolónak. Kárt nem teszek a világban, talán értékes is lesz. Egy emelettel feljebb kellett csak mennem. Így 2001-ben megkezdtem a tanulást. A hároméves képzés alatt minden osztályra jártunk, a szülészettől a neurológiáig. Utána viszont rögtön jelentkeztem a szemináriumba. A kórházi tapasztalat – az, hogy a születés, gyógyulás mellett ott a halál – felszínre hozta egy kisgyerekkori élményemet.

Ezekben a határhelyzetekben ébredtem rá, hogy csak a szeretetnek, a feltámadásba vetett hitnek van értelme, mert ott már nem beszél mellé senki. A betegágy mellett tanítottak a gyógyulásra várók, és kikristályosodott a papi hivatás gondolata.

– Kisgyerekkori élményt említett.

– Körülbelül hatéves lehettem. Misén voltunk a tápiószecsői templomban. Halálra untam magam, a pap gondolatait nem értettem, a zene nem kötött le. Nézelődtem, és megakadt a szemem egy koponyán. Szent Ferenc tartotta a kezében. Megijesztett, és megfogott. Miért raknak ki a felnőttek koponyát, amit ahogy érzékeltem, egy szent életű ember tart a kezében? Nem ésszel fogtam fel, de a szívemet megérintette. Éreztem egyfajta átadottságot, hogy itt valami nagy dologról van szó. Ez dolgozott bennem. Ma is ott van a szobámban ennek a fényképe. Az elmúlásról beszél nekem.

Mindannyiunk osztályrésze az elmúlás, ezért olyan dolgokat kell tennünk, ami szeretetben stabil.

Jézus mondja: a moly mindent szétrág, a rozsda mindent szétmar, csak az marad meg, amit szeretetben teszünk. Akkor ez természetesen nem volt reflektált, egy kisfiú élménye volt, de innen eredeztetem, hogy Isten megszólított. Aztán jött a hitoktatás, és 13 évesen másfélszer végigolvastam a Szentírást, és református tanárnőmnek azt mondtam, pap leszek.

– Mik voltak a további lépések?

– A középiskolában mindaz, amit csináltam, a barátok, a deszka, a klubélet, elnyomta bennem a gondolatot. Underground táncpartira jártunk, gördeszkáztunk a Hősök terén, közben erősen vonzott a művészet, és látogattam a Szépművészeti kiállításait. 17 évesen ez volt a fontos, aztán a kórházban megélt tapasztalatok hoztak változást. Egyszer például „valahol Európában” egy fiatalnak olyan tünetei voltak, mintha megszállott lett volna. Az alapos vizsgálatok kizárták, hogy organikus ok lenne a háttérben, így felajánlották a családnak: ha hisznek a spirituális gyógymódban, elvihetik exorcizmusra. Ezt nem mondanám ördögűzésnek, inkább imádságnak. A püspök engedélyével ez az ima meg is történt, és én is azok között voltam, akik imádkoztak a fiatal felett. Azóta is többször kértek segítséget, de bátran merem mondani, soha nem a kárhozott lélek tevékenysége volt, hanem szeretethiány.

Olyan nagy szeretethiányt élnek meg emberek, hogy egészen extrém dolgokat csinálnak, csak figyeljenek rájuk, legyen szerető, értő tekintet irányukban.

– Újra az ima és szeretet megtartó erejéhez jutottunk. Ez a hitvallás ebben a nagy bizonytalanságban a jövőképét is meghatározza?

– Az összefogás és a konkrét szeretet azt mondatja velem: nem lehetek borúlátó. Ezt a bizodalmamat a racionalitás is alátámasztja. Kevesebb a kórházban kezelt beteg, kevesebben vannak lélegeztetőgépen, egyre többen kapják meg az oltást.

A  jóindulat s az abból fakadó cselekedetek szabadítják fel bennem a reménységet.

Minden nehézség ellenére szeretet szabadul fel; az emberek ezt megtapasztalva a legszélsőségesebb körülmények között is tudnak viccelődni, derűsek maradni. Itt, a frontvonalban is hallok nevetést. Az istenhit ad erőt, és azok imája, akik napról napra felajánlják azt a betegekért. Határhelyzetben az igazi szeretet jön felszínre. Talán túlságosan szépen megrajzolt kép ez? De én ezt tapasztalom meg.

– Saját magát nem félti?

– Valamelyik reggel talán én is lázzal és izomgyengeséggel ébredek. Kőkeményen betartom, ami számomra ellenszer. Tíz év óta, amióta felszenteltek, nem mulasztom.

Egy óra szentségimádás, mindennap szentmise és zsolozsma. Napközben a Jézus-ima. Ez kiűzi a félelmet, a reménytelenséget, hogy látom a haldoklókat, az elhunytakat.

Az ima az, ami megtart. Ugyanakkor tudom: „aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék”.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír