Jézus mindenben előttünk jár, és
gondja van ránk. Ő szenvedett, meghalt és feltámadt, hogy így az utat is
megmutassa, amelyen földi életünk során járnunk kell. Ahová ugyanis Ő
eljutott, oda követjük mi is. Ahhoz, hogy felismerjük a bennünket hívő
pásztor hangját, önmagunkat is ismerni kell. Vagyis bevallani hibáinkat,
és elszántan küzdeni ellenük. Jézus rajtunk tartja a szemét. Nem
lehetnek "ferde" útjaink. A pásztor az elveszett juhot is megkeresi, de
fontos az én szabadságom is, amellyel elfogadom az Ő irgalmas
szeretetét, és visszatérek a közösséghez. Egy alkalommal Makó környékén,
Kopáncspusztán egy "modern" pásztorral találkoztam. A birkái
elcsatangoltak, s mivel barátaimmal a közelben táboroztam, meghívott,
hogy kísérjem el a "birkafelderítő útra". Beültünk a zsigulijába (a
"modern" pásztor már autóval jár), és a sík és nyílt terepen haladtunk
lassan előre, a lehetséges irány felé, ahol a birkák magukra hagyatva
lehettek. És lám, több száz méter után egyik-másik mélyedésben fel is
fedeztük az állatokat, akik ellenkezés nélkül hagyták, hogy a pásztor
betegye őket a csomagtartóba. Miután három birkával megtelt a
csomagtartó, s volt még egy negyedik állat is, szemem előtt
megelevenedve láttam Jézus példabeszédét a jó pásztorról, mivel a modern
pásztor sem tehetett mást, a nyakába emelte az elfáradt birkát, engem
pedig megkért, hogy vigyem vissza a karámhoz a kocsiját a csomagtartóban
lévő állatokkal. Így értettem meg, hogy ez a mi keresztényi feladatunk
is: embertársainkat segíteni, hordozni bajaikat, bánatukat, mert csak ez
tudja meggyógyítani sebeiket....
Kránitz Mihály:
A lélek útja a Fény felé c. kötetből
Kommentáld!