„Az angyal ezt mondta neki: Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál Istennél! Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak. Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának nevezik majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik a Jákób házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége. Mária megkérdezte az angyalt: Hogyan lehetséges ez, mivel én férfit nem ismerek? Az angyal így válaszolt neki: A Szentlélek száll reád, és a Magasságos ereje árnyékoz be téged, ezért a születendőt is Szentnek nevezik majd, Isten Fiának.”

Lukács evangéliuma 1:30-35

Azt gondoltam, álmodom, alig mertem elhinni, hogy mindez valóság. A Magasságos ereje befedezett, és méhemben megfogant egy kis élet. Isten szent Fia, a Megígért, a Messiás. Akkor kezdett igazán valóságossá válni, amikor először megmozdult, és éreztem, hogy tényleg ott van, aztán napról napra nagyobb és nagyobb lett, a köztünk lévő kapocs pedig mind egyre szorosabb.

Vártam Őt. Vártam, amióta az eszemet tudom, mert megjövendölték, mert minden ünnep erről beszélt, hogy egy nap majd eljön, és elhozza a szabadulást. De most egész máshogy vártam. Vártam testem minden apró rezdülésével, minden levegővételemmel, minden szívdobbanásommal. Vártam, hogy megszülessen, mert Ő az én gyermekem. Az elsőszülöttem, a Megváltóm.

Isten lépésről lépésre vezetett egyre közelebb ehhez a titokhoz. Amikor megszületett, és öleltem, szoptattam, óvtam az álmait, fel sem bírtam fogni, mit jelent mindez. Sok idő kellett ahhoz, hogy a Fiamból számomra is a Messiássá váljon, az én Messiásommá. Hosszú volt az út, fájdalmas, és nehéz volt elengedni, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogyan én azt vártam.

Nem lett király a Fiamból, nem űzte el a rómaiakat, és nem hozta el közénk Isten országát. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy mi szerettük volna. Húsvét ünnepén felszegezték egy durván ácsolt fakeresztre, és meghalt, mint egy utolsó bűnöző. Az én Fiam. A poklok poklát jártam meg az alatt a néhány nap alatt. Évtizedeket öregedtem, hitemet tomboló szelek tépázták, fülemben pedig alig hallhatóan suttogtak az angyal szavai, melyekbe próbáltam minden maradék erőmmel kapaszkodni.

De a legsötétebb Sabbath után ismét felkelt a nap, mert Ő feltámadt, és szívemben kezdtek igazán helyükre kerülni a kérdések. Ennek így kellett lennie. Mi királyt vártunk, de a Báránynak kellett eljönnie, aki meghalt, hogy mi élhessünk örökké az Ő országában. Minden szenvedés, minden keserű óra és kételyben úszó nap értelmet nyert azon a reggelen. Mert él Isten Fia. Él a gyermekem. Él a Megváltóm.