„Minden egyes liturgikus cselekmény egy örömünnep kell legyen, amelyben Isten megváltó művéért adunk hálát” – írja kutatási témájáról Mihály András, a csíkszeredai Szent Kereszt-plébánia segédlelkésze, aki korábbi cikkünkben a római tanulmányairól számolt be, most pedig a liturgi(k)áról fejti ki gondolatait.

A teológiát, az Istenről szóló beszédet, a jobb megérthetés és tanulmányozás miatt különféle részekre tagolják. Így beszélhetünk fundamentális teológiáról, dogmatikáról, szentírástudományról, erkölcstanról, kánonjogról, egyháztörténelemről, pasztorális teológiáról, lelkiségi teológiáról, liturgikáról és ezek különféle részeiről. A kezdő teológiai hallgató az egyetemen először talán összezavarodik ebben a sokféleségben, de idővel rájön, hogy ezek a „tantárgyak” mind összefüggnek egymással, kapcsolat van közöttük, és mind hitünk nagy misztériumának megértéséhez visznek közelebb.

Több év teológiai képzés után, amikor komolyabban kezdtem foglalkozni a liturgia tanulmányozásával, akkor jöttem rá igazán, hogy a teológia különféle részeit nem szabad olyan élesen elhatárolni, mint ahogyan az az oktatásban sokszor megtörténik. Azért is tetszett nekem kezdettől fogva a liturgia, mert egyesíti mindazt, amit addig tanultam. Ezt erősítette meg egyik tanáromnak a kijelentése is, aki azt mondta, hogy aki jó liturgikus szakember akar lenni, annak nagyon jól kell ismernie a Szentírást, a dogmatikát, a jogot, az egyháztörténelmet, a patrológiát és lényegében az összes teológiai szakágat. És valóban, a liturgia összefogja az egész egyházi és hitéletet és kétezer év keresztény történetét. A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciójának kijelentését alkalmazva elmondhatjuk, hogy a liturgia a teológia csúcsa és forrása (vö. Sacrosanctum Concilium, 10), hiszen a liturgia mindig is az egyházi közösség hitét tükrözte, és a liturgikus cselekményekben adódott át az a hit, amely az egyházat élteti. A liturgikus cselekményekben megfogható közelségbe kerülnek hitünk szent titkai, amelyeket a teológia sokszor csak elméleti szinten tárgyal.

A liturgiában az isteni és az emberi különleges módon találkozik. A liturgia Isten és ember közös műve. Bár külsőleg mi fordulunk Istenhez szavainkkal és tetteinkkel, mégis ő az, aki felénk közeledik és átadja magát. A mi imádságunk és dicsőítésünk hangzik el a liturgikus szertartásokban, emberi cselekedeteket végzünk, mégis Isten jelenléte hatja át. Külsőleg csak emberi cselekvés, de lényegében Isten megváltó műve valósul meg a liturgiában.

Ezért minden egyes liturgikus cselekmény egy örömünnep kell legyen, amelyben Isten megváltó művéért adunk hálát – Isten irántunk kimutatott szeretetének az ünneplése. Elsősorban ezt a szeretetet kellene megértsük és megtapasztaljuk, és ennek a szeretetnek a tudatában vegyünk részt a liturgiákon. Akkor már nem kötelességként éljük meg például a vasárnapi szentmisét, vagy olyan szertartásként, amit le kell tudni, hanem valódi ünnepként.

Hogy valóban átéléssel tudjuk ünnepelni a liturgiát, ahhoz arra van szükség, hogy jobban megértsük a liturgikus cselekmények lényegét, amelyek különféle szimbólumokon, képeken keresztül tárják elénk hitünk misztériumát. Ezek a szimbólumok nem mindig érthetőek elsőre, és gyakran nagyon gazdag jelentésük van, amelyet ki kell bontani ahhoz, hogy megfelelően értsük azt.

Ilyen szimbólum például a fény, amely gazdag jelentésrendszerével átszövi az egész liturgiát. A fény az ember számára egy alapvető természeti elem, amely meghatározza egész életét. Ezért is lehet nagyszerű szimbólum, hiszen mindnyájunknak közvetlen, személyes tapasztalata van róla, és általános emberi értékek kapcsolhatók hozzá. Így lehet az életnek, a megújulásnak, a reménynek, a boldogságnak, a tisztaságnak, a dicsőségnek a szimbóluma. A liturgiában legfontosabb jelentése a feltámadás, az új élet ábrázolása. Ezt jelképezi a húsvéti gyertya fénye, és a zsolozsma reggeli dicséretében a felkelő napnak a fénye is. A húsvéti vigília fényszertartásában Krisztus feltámadásának világossága ragyogja be a templomot, és a szétosztott láng által mindannyiunk életét. Ezt a lángot kapjuk meg már a keresztségben, amely az új embernek a jelképe, a hit és a kegyelem fénye. A karácsonyi ünnepkörben a fény a születésnek és a kinyilatkoztatásnak a szimbóluma, Isten hozzánk való lehajlásának a jelképe. Végül pedig az örök dicsőséget is elénk tárja, amely elsőként Krisztus feltámadásának fényében jelent meg számunkra, és amelyet a liturgia újra meg újra elénk tár.

Mihály András