– A Partiumban, Túrterebesen élte a gyermekkorát. Melyek voltak Isten hívásának zsengéi, amelyek a papság felé vonzották?

– Meghatározó volt számomra a környezet, amelyben felnőttem: az akkor még háromezer lelkes katolikus egyházközség és szent életű plébánosa, sok jó káplánja, szülőfalum magyar közössége, a keresztény szülők és nagyszülők, a keresztény családi nevelés. Mindez hozzájárult hivatásom kibontakozásához.  

Nem tudok felidézni különleges pillanatokat, amelyek a papságra indítottak.   Hivatásomat a családomból, gyermek- és ifjúkorom közösségéből hozom.

Szülőfalum vallási életéről csak annyit mondanék, hogy akkoriban elsőcsütörtökön rendszeresen három-négyszáz gyermek gyónt, majd elsőpénteken reggel 7 órakor áldozott, mielőtt iskolába ment. A családban természetes volt, hogy ha a nagyböjtben valami miatt nem jutottunk el keresztúti ájtatosságra a templomba, akkor édesanyám kitette a feszületet az asztalra, a sámedlire térdeltem, és az imakönyvből elimádkoztuk az ájtatosságot, s éppígy a rózsafüzért októberben. A templomban a vasárnap délutáni, májusi és júniusi litániákra a fiatalok is összegyűltek.

Összefoglalva: a vallásos lelkületet, amelyet manapság sok kispap inkább a szemináriumokban sajátít el, én már az anyatejjel, gyerekkoromban magamba szívtam.

Talán már negyedikes-ötödikes elemista koromtól eldöntött tény volt számomra, hogy pap leszek. Szerény körülmények között, nagycsaládban, apám keresetéből éltünk. Később is csak a sok jótevő anyagi segítségével tudtam eljutni a gyulafehérvári szemináriumba, amikor mellém állt egy szatmári plébános, a saját plébánosom és sokan mások. Szatmáron kezdtem el a gimnáziumot, harmadévre mentem át Gyulafehérvárra, édes szüleim áldozatos munkája révén és jótevőim támogatásával.

Nagyon hálás vagyok mindezért, s ötven év után azért is, hogy a Jóisten megadta azt a kegyelmet, hogy 

bennem már kezdettől fogva megszületett az elhatározás, hogy pap leszek, és ezzel kapcsolatosan később sem voltak komolyabb kételyeim.

Köszönöm a Jóistennek azt a sok-sok kegyelemet, amellyel az elmúlt ötven esztendőben elhalmozott.

– Gyulafehérvár más világ lehetett az addigi élete után…

– Elkötelezett, hitből élő, hitből tanító tanáraim voltak. Márton Áron püspök atya, akit mi mindig kegyelmes úrnak szólítottunk, egyértelműen a példaképem lett. Amikor a teológiára kerültem, előszeretettel jártunk hozzá ministrálni. Aztán hodegetikát, lelkigondozást és szociológiát tanított nekünk, büszke vagyok arra, hogy a tanítványa lehettem. Különös örömmel tölt el, hogy később ceremonáriusa is lehettem, ami abban az időben nagy megtiszteltetésnek számított. Ő akkor még szobafogságban élt, a diktatúra emberei annyit mégis megengedtek neki, hogy a legrövidebb úton átmehessen a palotából a székesegyházba.

Ceremoniárusi szolgálatom során sokszor felmehettem hozzá a szobájába, itt püspöki díszbe öltöztethettem, aztán átkísérhettem a székesegyházba.

Egy szent embert ismertem meg benne, aki hűségével és szenvedéseivel, a maga kiegyensúlyozott nyugodtságával, népének és Egyházának töretlen szeretetével tekintéllyé magasztosult, nemcsak a papság, hanem az egész erdélyi magyarság számára.

Említettem teológiai tanáraimat. Jól képzett emberek voltak, akiket megpróbált az élet. Ma már nehéz elképzelni, hogy milyen körülmények között tanulhattunk akkor. A tanárainkra felnéztünk. Tudtuk, hogy megszenvedtek a hitükért, a legtöbben kitartottak a nehéz időkben, megpróbálták továbbadni azt, amit lehetett. Elszigetelt, zárt világban éltünk, zsarnokság volt, képletesen szólva fűben, fában, ablaküvegben, „szabadban és szobában” (Illyés). Tudtuk, hogy megfigyelnek és üldöznek minket a hitünk, a magyarságunk, a papságunk miatt.

A városba ritkán jártunk, s ha éppen kötelező délutáni sétánk volt, akkor is csoportban haladtunk, reverendában és fejünkön a nagy karimájú fekete kalappal, amelyet valamelyik elődünktől örököltünk.

Hatodév végén, a felszentelésem után mégis sírva hagytam el a teológia épületét, amely igazi alma mater, otthon volt számomra. Valóban csak a szépre és a jóra emlékezem, beleértve az ottani szemináriumi nevelést is.   

Az se sokat zavar, hogy télen még a hó is befújt a hálótermek rozoga és szellős ablakain keresztül. Csapvizünk nem volt, vödrökben hordtuk a vizet, lócákra tettük a mosdótálakat, így mosakodtunk. Hála Istennek, ma már ez elképzelhetetlen, megváltozott a világ, ugyanakkor sohasem éreztem, hogy az akkori nyomorúságos életnek valaha is kárát szenvedtem volna.

A későbbiek során, külföldön is megtanultam élni a bőséggel, de megtanultam beérni a kevéssel is. 

– A pappá szentelésére emlékszik még? 

– Mi az, hogy emlékszem! Máig elevenen él bennem. Nem tudom, mi történt velem, amikor ott térdeltem a gyulafehérvári székesegyház közepén, szentelő püspököm előtt, és omlottak a könnyeim.

Amikor a szertartás közben a papok a fejemre tették a kezüket, egyre csak azt mondogatták, Feri, ne sírj, de nem tudtam mit tenni.

Talán az örömkönnyek keveredtek akkor a magasztos küldetés vállalásának leírhatatlan érzésével. A szülőfalumból legalább egy századnyi hívősereg érkezett a szentelésemre. Temérdek sok pap vett részt a szertartáson, életre szóló élmény maradt számomra mindmáig.

– Milyen volt a papi élete az első kápláni szolgálati helyeken, Kaplonyban, Máramarosszigeten?

– Mindkettő nagyon jó egyházközség volt. Kaplony Árpád-kori település, később svábok is érkeztek a magyarok közé. Szentelésem után csak nehezen és elég sokára kaptam meg az állami működési engedélyt Bukarestből. Ebbe belejátszhatott, hogy az Erdélyi Magyar Egyházirodalmi Iskolának előbb szerkesztője, aztán elnöke voltam a teológián. Annak idején meghurcoltak minket, kispapokat azért, mert bemutattuk Passuth László könyveit, köztük a Négy szél Erdélyben címűt, egy olyan időben, amikor Erdély nevének a kiejtése is bűnnek számított. A Securitate emberei akkor megígérték nekem, hogy nem leszek felszentelt pap. Amikor ezt elmondtam Márton Áron kegyelmes úrnak, ő rám nézett, és nyugodtan csak annyit mondott: „Fiam, ez nem tőlük függ.” Az incidens után levelet írt Bukarestbe, hogy ne zavarják többé a tanítás rendjét, és ezután az izgató zaklatások megszűntek.

Kaplonyban mintegy három-négyszáz gyerek és fiatal minden vasárnap zsúfolásig megtöltötte az Ybl tervei alapján készült kéttornyú templomot.

Az egymást követő hittanórákon mintegy hetven-nyolcvan gyerek szorongott a lócákon.

Ekkor már Sillye dalait is tanítottam, nyáron, amikor nyitva volt a templom, szinte zengett a falu a gyerekek harsány énekétől. Nagyböjtben, hétvégeken lelkigyakorlatokat tartottunk külön-külön férfiaknak, lányoknak, asszonyoknak, fiúknak, gyerekeknek. Ilyenkor szinte mindenki gyónt és áldozott.

– Hasonlóképpen történt Máramarosszigeten is? 

– Itt híres volt a magyarság összetartása. Nyolc-tízezer magyar katolikus élt a Tisza menti városban az én időmben. Nagy magyar összetartás jellemezte őket: az emberek mégis toleránsak voltak egymással ebben a sok nemzetiségű és sok vallású városban.

Akkoriban sok román görögkatolikus is járt hozzánk a templomba. Ők nem álltak át ortodoxnak. Hat éven át 6 óra 15 perckor miséztem reggelenként, de előtte már beültem a gyóntatószékbe. Ha öt gyónóm akadt, akkor közülük három biztosan román nyelven végezte a gyónását, ők voltak azok a görögkatolikusok, akik titokban megtartották a hitüket. Titokban még kereszteltünk is a görögkatolikus román családokban. Ezt persze nem anyakönyvezhettük, mert ha kitudódott, akkor az súlyos börtönbüntetéssel járt. De mit ad a Jóisten, Münchenbe kerülésem után jelentkezett nálam valaki, akit annak idején, még gyerekkorában titokban kereszteltem meg Máramarosszigeten a görögkatolikus román családja kérésére. Münchenben aztán személyesen tudtam igazolni, hogy a keresztség szentségében részesítettem, és ennek még a tanúit is meg tudtam nevezni.

Egészen a Tisza partján áll a szigetkamarai szép kis templom, ahol plébánosom megbízásából szinte teljesen önállóan szolgáltam. Ezt annak idején sikerült teljesen felújítanunk és kiszabadítanunk a törmelékei közül. Egy erdei vasút sínpárja közvetlenül a templom fala mellett haladt, talán még egy méter távolságra sem attól. Amikor megtudtam, hogy ezt az erdei vasúti forgalmat rövidesen megszüntetik, önkéntes emberekkel, fiatalokkal azonnal nekiláttunk, felszedtük a síneket, kerítést készítettünk belőlük, beépítettük a betonba. Máig is szilárdan áll.

Máramarosszigeten sok jó emberrel találkoztam, akikkel lehetett dolgozni. 

Ordináriusom meglehetősen félt a hatóságoktól, és nemegyszer figyelmeztetett: „Fiú, csak a gyóntatószékben és a temetőben szolgálj.” Tudta, hogy a hatóságok szemében veszélyes dolog a fiatalokkal foglalkozni, és ez súlyos következményekkel járhat. Kérésének én akkor nem tudtam teljesen megfelelni, és buzgó plébánosommal együtt továbbra is több száz fiatallal foglalkoztunk.

– 1979-ben kinyílt Ön előtt a világ. Pontosabban már égett a lába alatt a talaj...

– Az előbbiekből talán kiderült, hogy nehezen tudtam elviselni a zsarnokság korlátait, és azt, hogy fiatal papként csak a gyóntatószékben és a temetőben tevékenykedjek. Valóban szolgálni akartam, pap akartam lenni, lelkipásztor, és nemcsak a templom, a sekrestye falain belül. Nehéz döntés előtt álltam. Végül a Majna menti Frankfurtban kötöttem ki. Azonnal beiratkoztam a helyi jezsuita főiskolára, tanulni akartam, hogy aztán minél jobban megfelelhessek szent hivatásomnak. Posztgraduális tanulmányaimat végül is Innsbruckban fejeztem be a Jóisten segítségével.

Németországban hivatalosan mint késői hazatérőt fogadtak, hiszen német származású vagyok, és a passzív német nyelvtudásom is megvolt, így még nyelvvizsgát sem kellett tennem. Egyetemi tanulmányaim során a félévi vakációk idejére Münchenben vállaltam átmeneti papi helyettesítéseket. Egy jó esperes-plébános mellé kerültem, aki hamarosan marasztalni kezdett. Tanulmányaim befejezése után aztán véglegesen is Münchenbe kerültem, egy nagyon jó német plébániára, ahol sok volt a fiatal és számos egyesület működött, de oldallagosan már ekkor is megbízást kaptam a helyi főegyházmegye főpásztorától a müncheni Magyar Katolikus Misszióra. Két év múlva ennek vezetője lettem plébánosi címmel, mivel elődöm, Eperjes Ernő atya akkor már sokat betegeskedett és nyugdíjba ment.

Münchent abban az időben köztudottan Nyugat-Európa titkos magyar fővárosának tekintették, mivel ott működött a Szabad Európa Rádió és a magyar emigráció sok központja.

A misszión helyet, irodát adtam az Életünk újságnak (az európai magyar katolikusok nyomtatott havilapja – a szerk.), a főlelkészségnek, a Pax Romanának és sok más egyesületnek, igyekeztem teljes erőbedobással dolgozni, és talán sikerült is egy kis magyar hazát teremteni a hontalanságban a müncheni magyarságnak. 

Egyháztani tanulmányaimnak és főleg a Lumen gentium tanulmányozásának köszönhetően az volt a felfogásom, hogy az egyházközség eleven organizmus, és ezért ennek kialakításán kell munkálkodnom;

sok kis eleven, élő sejtre, egyesületre és csoportra van szükség benne, amelyek aztán együttesen alkotják az élő és eleven egyházközséget.

Azon fáradoztam, hogy ez a híres müncheni úrnapi körmeneteken, az egyházközségi majálisokon, a nagyszabású karácsonyi ünnepségeinken és egyéb közösségi rendezvényeinken valóban megnyilvánuljon.

– Később főszerkesztője lett az Életünk folyóiratnak...

– Miklósházy Attila SJ, a külföldi magyarokért felelős püspök, aki emellett a kanadai Torotóban még egyetemi tanár is volt, 1996-ban valóban megbízott a személyes képviseletével Európában. Így lettem a külföldi magyarok püspökének úgynevezett európai delegátusa, majd röviddel ezután az Életünk főszerkesztője. A torontói magyar püspökkel nagyon jól összedolgoztunk, a nagy távolság ellenére is remekül kommunikáltunk egymással. Ettől kezdve a Vatikán által szervezett nemzetközi konferenciákra és az európai migránspasztorációt érintő összeurópai lelkipásztori tanácskozásokra, majd később, a rendszerváltás után a hazai rendezvényekre is mindig engem delegált. A munkától sohasem vonakodtam, Márton Áron püspök jelmondata szerint: non recuso laborem.

Elmondhatom, hogy a lelkipásztori munkát a hobbimnak tekintettem, mindig élveztem, és a mai napig is élvezettel végzem. Amit tudok és meg bírok tenni, azt valóban lelkesen teszem. 

Miklósházy Attila SJ püspök nyugdíjba menetele után Erdő Péter bíboros úr Esztergomban püspökké szentelt, és a vatikáni rendelkezéseknek megfelelően a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia is megbízott a külföldi magyarok lelkipásztori szolgálatának ellátásával. Azóta járom a világot és folytatom a szolgálatot, amit még annak idején Mindszenty József bíboros, hercegprímás kezdett el, amikor – éppen 50 évvel ezelőtt, 1971-ben – emigrációba kényszerült.

Azóta már megszűnt az emigráció, és sokat változott a külföldi magyarok összetétele. Az igények is megváltoztak külföldön, de a jó magyar hívek továbbra is várják a jó magyar papot. A külföldi helyi püspökök komoly helyi nyelvismeretet, alkalmazkodási készséget és az integráció folyamatának felgyorsítását várják a hozzájuk érkező magyar papoktól. Nem könnyű feladatuk mindenesetre nyitottságot és befogadó, integráló készséget kíván tőlük.  

– A sokszínű Egyházban mi a papi hitvallása, ars poeticája?

– A pap legyen tudós és jámbor. Már gyulafehérvári kispap koromban is ezt vallottam, amikor 1970-ben, az Erdélyi Magyar Egyházirodalmi Iskola elnökeként megtartottam székfoglaló beszédemet a szeminárium aulájában és nagyközönség előtt. Ma talán még hozzátenném a lelkipásztori zélus követelményét, mint ahogyan erre Szent Pál apostol példát adott.

Véleményem szerint csak az tud tüzet gyújtani, akiben van tűz. Ha te magad nem égsz a lelkekért, hogyan akarod a Lélek tüzével lelkesíteni őket? – szoktam mondogatni kispap testvéreimnek.

– A külföldi pasztorációra is igaz ez a tétel?

– A külföldi pasztorációban a magyar papnak az apostoli küldetése mellett hazafias küldetést is vállalnia kell. Én itt egyáltalán nem valamiféle felszínes „kokárda-magyarság”-ra vagy melldöngetésre gondolok. Német származású vagyok, de a magyar kultúrában nevelkedtem és nőttem fel.  Szülőfalum egykori plébánosától tanultam még gyerekkoromban: sváb vérbe oltott becsületes magyar katolikusok vagyunk. Ennek megfelelően vallom, hogy a külföldi magyar papból sohasem hiányozhat a hazafias lelkipásztori buzgóság. Együtt kell élnie Szent István népével, és a szívének is együtt kell lüktetnie a magyarság szívével.

Nem véletlen, hogy az emigrációban kezdettől fogva igyekeztünk különös gonddal terjeszteni a magyar szentek tiszteletét, a tengeren túl templomokat neveztünk el róluk, megünnepeltük évfordulóikat és a nemzeti ünnepeket, ápoltuk magyar kultúránkat, népi hagyományainkat, szokásainkat és édes anyanyelvünket.

E tekintetben egy volt a szívünk-lelkünk. A nép közé mentünk, magyar keresztény közösséget alkottunk. Ismertük egymást: együtt imádkoztunk, böjtöltünk, együtt dolgoztunk, szórakoztunk, ünnepeltünk. A cél továbbra is ugyanaz New Yorkban és Budapesten: az evangelizáció, a diakónia és a kommunió, a közösség, külföldön a magyar keresztény közösség ápolása. Mindezeken túl a külföldi magyar papnak ismernie kell az adott ország vagy város társadalmát, az ott élő emberek mentalitását is, mert csak így lesz képes megvalósítani sajátos, magyar lelkipásztori küldetését.

Kérdezte a papi ars poeticámat. Fél évszázad elteltével elmondhatom, hogy nálam az úgynevezett nyugati liberális teológiai szellem nem tudta kikezdeni a szülőföldemről hozott magyar és keresztény neveltetésemet, hitemet és vallásosságomat. Mindszenty bíborosunk szavaival vallom:

„Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam.”

Szerző: Körössy László

Fotó: Merényi Zita, Lambert Attila

Magyar Kurír