Szél, lángnyelv, galamb – a Szentlelket megjelenítő képek közös pontja a megfoghatatlanság. Sem a szelet, sem a tüzet, sem a szárnyaló madarat nem tudjuk megragadni, vagy ha mégis megkíséreljük, baj lesz belőle. A szobába bezárt szél már nem fúj, amikor befogjuk, elveszíti önmagát. A tűz megéget, s ha fedő alá tesszük, kihuny. A kalitkába zárt madár pedig igen szomorú látvány, hiszen éppen attól fosztjuk meg, a repüléstől, ami miatt egyébként vágyakozva nézzük az égen. Így vagyunk magával a Lélekkel is: érezzük csodálatos erejét, amelyet a bibliai hasonlatok kifejeznek, ám emberi értelmünkkel alig-alig tudjuk megérinteni őt, s ha ezt mégis megtesszük, végül elszegényítjük valóját. 

Azonban az utolsó vacsorán, kereszthalálára készülve Jézus igen közel hozza hozzánk a Szentlelket: Vigasztalónak, Pártfogónak nevezi őt. Arról beszél, amit értünk, az érdekünkben tesz. Ő az, aki mellettünk áll és megerősít, aki kiáll velünk és értünk. A nehézségeinkben megerősít, a kiélezett helyzetekben megvilágosít minket. Így vezet el életünk árnyékos, sokszor kanyargós útjain keresztül arra az igazságra, amelyben felragyog létezésünk igaz értelme. 

Feltámadása után a Mester még nagyobb nyomatékkal bízza a Lelket az apostolokra, illetve bízza őket a Lélekre. Túl a halálon, a sírban nyugváson, túl az emberi gyöngeségen és kudarcokon, túl a hűtlenség és a félelem bukásain újra a Szentlélek az, aki megmutatja, mit is jelent a vigasztalás és a pártfogás: elhozza a kiengesztelődést és a megbocsátást, ezáltal lehetővé teszi az igazi békét. Jelenléte ily módon végbeviszi, beteljesíti azt, ami az utolsó vacsora során próféciaként és ígéretként hangzott el.

Nekünk, az Egyházban élő hívőknek ezért valódi örömforrás pünkösd ünnepe: a Lélek kiáradása ugyanis mindannyiunkat behív egy olyan atyai ház közösségébe, ahol lángol az eleven tűz, friss levegőt hoz a szél, s mindannyian élvezhetjük a szárnyalás magával ragadó pillanatait. A Lélek ennek a háznak az „otthonossága”, az, aki minket is áthat: beöltöztet a megerősítő áldás gyönyörűséges ruhájába, megajándékoz a megbocsátás kegyelmével, eközben pedig szüntelenül arra indít, hogy amit mi kaptunk, átéltünk, azt megosszuk másokkal is. Ne akarjuk bezárni ennek a háznak az ajtaját, ablakait, ne akarjuk megmerevíteni a belső életét, ne azon versenyezzünk, kit zárhatunk ki innen! Tartsuk hát elevenen ezt a családi közösséget, őrizve szentlelkes otthonosságát, hogy mindannyian betölthessük az Úrtól kapott küldetésünket!

Török Csaba