Sok szép mesére emlékszem gyerekkoromból. Legszebbnek tűnik mégis
az a mese, amelyet nagyanyámtól hallottam. Leírom, hogy ti is
gyönyörködjetek benne:
Réges-régen történt: angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy
vigye
fel az égbe a legszebb könnycseppet. Az angyal bejárta az országot,
világot. Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki egyetlen
gyermekének koporsója felett hullatta könnyeit. Minden könnycseppje
igazgyöngynek látszott, szikrázott rajtuk a napsugár. Az angyal azt
gondolta, hogy könnyen teljesítette a feladatot. Túl korán
örvendezett. Isten ugyan megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta,
hogy szebb könnycsepp is van a világon.
Az angyal ismét útnak indult. Másodszor egy ártatlan kisfiú
könnyét
vitte az égi trónus elé, de ezzel sem teljesítette feladatát. Újból
a földre röppent. Villámgyorsan gyűjtögette a legkülönbözőbb
könnycseppeket: Hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat,
bánatos édesapáét, szomorú édesanyáét, haldokló emberét... Isten
azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a
világon!
Szomorú volt az angyal mert nem tudta teljesíteni Isten
kívánságát.
Bele is fáradt a sok keresésbe. Betért egy templomba pihenni. Úgy
gondolta hiába minden igyekezete, a legszebb könnycseppre soha sem
talál rá. A templom félhomályában egyszer csak egy embert vett
észre, aki félrehúzódva keserűen zokogott. Saját bűneit siratta, nem
talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta
meg. Ezért folyt a könnye és meleg esőként áztatta a poros követ. Az
angyal nyomban mellette termett: szemkápráztatóan ragyogott
valamennyi könnycsepp, miközben tarsolyába gyűjtögette őket. Érezte,
hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot. Valóban
a könnycseppek oly szépek voltak, hogy az angyal nem tudta levenni
róluk a tekintetét.
Amikor a könnycseppekkel odaállt a Jó Isten elé, dicséretben
részesült. Isten így szólt hozzá:
- Látod nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint
ami
a bánat könnyéről verődik vissza. Mert a bánat fakasztotta
könnycseppek igaz szeretetről tanúskodnak, és csillogásukkal a
bűntől megmenekült szabad ember szépségéről győzik meg a világot. A
bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza.
Nagyanyám így fejezte be a meséjét: Ha vétkezel, szállj magadba
és
őszintén bándd meg bűneidet. Isten a megtérő bűnösnek mindig kész
megbocsátani. Ez már nem mese, hanem örömbe szédítő valóság.
Kommentáld!