Advent latinosan, görögül parúzia, – ugyanazt jelenti: az Úr eljövetele. Ady Endre szavával: az Úr érkezése. Amikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten… Erre az érkezésre készít fel bennünket a szent liturgia karácsony előtt. Emlékezünk, várakozunk, vágyódunk

Emlékezünk az első Úrjövetre, a folyamatosan tartó isteni jelenlétet tudatosítjuk, és a jövőbe tekintve Krisztus második eljövetelét is készítgetjük. Az Úr útját, magunkhoz.

Isten ott volt a hátam mögött, s én megkerültem érte az egész világot… – Ady

Nézz Uram a hátad mögé, ott is örülnének mosolyodnak… –  Kányádi Sándor.

Pedig Isten itt van, jön, érkezik. Ő mindenkivel törődik. Csak hátra kellene fordulni, csak észre kellene vennünk jelzéseit. Mi az, ami életemben megváltatlan? Amin még a bűn, az önzés, az anyagiasság, az ösztönök pecsétje látszik? Észreveszem itt és most a családomban, személyes kapcsolataimban az Úr érkezésének jeleit? El akarom oszlatni lelkemben a bűn sötétségét? Melyek azok a döntések, amelyeket tovább nem halogathatok? Minek kell bennem összedőlnie (ábrándok, illúziók, téves istenkép, csalódások, narcisztikus énkép, elvárások, folytonos önsajnálat, bűnbakkeresés stb.), hogy az Úr valami újat építhessen fel a romokon? 

Nézd, az ajtóban állok és kopogok, aki ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg énvelem, – írja a Jelenések könyve. Advent arra jó, hogy meghalljuk Isten kopogtatását. Túl az érzelmeken, az érzelgősségen, de túl a kampányszerű jótékonykodáson, Advent arra való, hogy értelmünkhöz is szóljon: Karácsony Isten megtestesülése. Erre az ünnepre készülünk. A teremtő, megváltó és megszentelő Isten fejlődött ki Mária szíve alatt, őt szoptatta meg a Szűzanya Betlehemben, neki keresett hajlékot Szent József. Ő az, aki megmutatta nekünk milyen az Isten, és mi az ember hivatása. Ezért megrendítő és felemelő egyszerre az advent. Mert a virrasztó várakozásban az Isten utáni vágyunkat akarja megszólaltatni. Értelmünkre is, gondolkodásunkra is hatnak az adventi szimbólumok, vágyódjunk vissza hozzá, akitől eltávolodtunk. Advent abban segít, hogy tisztítsuk meg vágyainkat, öntsünk tiszta vizet a pohárba, tiszta szeretetet a szívünkbe, határozzuk el magunkat, hogy  újra Isten ölelő szeretetébe kapaszkodunk, mint a kisgyermek az édesanyjáéba. E nélkül az elhatározás nélkül ne vásároljunk, ne takarítsunk, ne díszítsünk, mert nem lesz értelme. Csak giccs, karikatúra, kábítószer, elterelő hadművelet lesz az ünnepből.

Bogarak szántják a sötétet/ és csillagok az éjszakát./

Van időnk naphosszat üldögélni az asztalon pihenő lámpafényben. /

Megadatott a kegyelem: / miközben minden áll és hallgat, / egyedül az öröklét működik. (Pilinszky János: Kegyelem)

Az adventi hosszú éjszakák egyszerre elcsendesítenek, éberré tesznek, lelassítanak, hogy többet figyeljünk befelé. Valami érési folyamat kezdődik el bennünk. Még a természet is segít, hogy felértékeljük a csöndben megjelenő, megmutatkozó Isten szeretetét. Ne gyújtsunk lámpát, most elég a gyertya fénye. Emlékezzünk ártatlan gyermekéveinkre, a romlatlanságban fakadó tiszta örömökre, amikor engedtük, hogy meglepjenek, megajándékozzanak minket, amikor teljes ráhagyatkozással hittünk a csodában. Ez a csöndes virrasztás, a befelé figyelés termi meg a lelki gyümölcsöket. Itt engedünk teret a bennünk feltörő vágyaknak, hisz aki betölti, Az is bennünk lakik: Isten. A kegyelem ezt jelenti. Advent arra, jó, hogy engedjük, hagyjuk, akarjuk, hogy Isten járjon át kegyelmével. Hagyjuk rá az irányítást. Nem az működik, amit mi készítettünk, gyártottunk, létrehoztunk, hanem a felfoghatatlan isteni kegyelem. Ebbe van beágyazva a mi életünk. Ekkor tapasztaljuk meg, hogy mégiscsak biztonságban vagyunk. A sötétség leple alatt nemcsak tolvajok járnak, nemcsak bogarak szántják a sötétet, nemcsak az ekevas vág mélyen a föld sötétjébe: láthatatlan növekedés, érlelődés is kibontakozik.  A természet téli csöndsötétjében is valami történik, valami készülődik. A sötét égbolt is kivirágzik, csillagokat érlel. Az égben titokzatosan megterem a kegyelem, mint a hajnal. És bevilágítja életünket. Azért gyújtjuk meg az adventi koszorú gyertyáját, hogy szívünkben is fellobbanjon a hit, a remény a szeretet szikrája, –melegítsen és világítson. Hogy ne panaszkodjunk a sötétség miatt, hanem a gyertya fényénél, Krisztus világosságánál lássuk meg életünk értelmét, szépségét. Tudjuk azt újra értékelni és örülni neki.

(…)

Csak gyertyalángot láttam és fenyőt,
azokban véltem, vártam Őt,
az Ige szólt, és csengett az ének,
egy sugarát elfogtam szemének,
de villanás volt csak és rejtelem.
Kutattam arcát a szent éjeken,
éreztem ízét borban és kenyérben,
palástja lengett már az égen,
de a felhőknél is magasabban;
annyi tűnt karácsony után,
én mégis – adventben maradtam.

Tudom, a hegynek le kell omlani,
akkor jön, ha a völgy is egyenes,
Uram, évekig készítem utad,
amelyen hozzám végre eljöhess.
Mint kisded jössz, ki szív-bölcsőt keres?
Vagy úgy toppansz be, mint vőlegény?
Mécsemet minden nap megtöltöm,
Örök adventben várlak én.

(Adorjánné Nagy Aranka )