Nagyszombaton este fél nyolckor kezdődött Urunk feltámadásának ünnepe a Szent Péter bazilikában Ferenc pápa vezetésével. A Fényünnep és Igeliturgia után a Szentatya nyolc felnőttet részesített a keresztség szentségében. Homíliájában a pápa Galilea, a feltámadt Úrral való találkozásunk helyéről elmélkedett, ahová mindnyájan igyekezünk, ki-ki saját meghívásának Galileájába, mely egyszerre belépés a jövőnkbe és visszatérés meghívásunk kezdetéhez, az első szeretethez.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Végére jár az éjszaka, már kigyúlnak a hajnal első fényei, amikor az asszonyok elindulnak Jézus sírja felé és bizonytalanul, zavartan haladnak a szívükben hordott szaggató fájdalommal, mert a halál elragadta azt, akit szerettek. Ám amikor odaérkeznek és meglátják az üres sírt, irányt váltanak, visszafordulnak, otthagyják a sírt, és futnak, hogy a tanítványoknak új utat hirdessenek: Jézus feltámadt és várja őket Galileában. Az asszonyok lelkében megtörtént a Húsvét, ami „átmenetet” jelent, hiszen ők valóban átmennek a sírhoz vezető szomorú útból a tanítványok felé vezető örömteli futásba, hogy ne csak azt mondják nekik, hogy az Úr feltámadt, hanem, hogy van egy kitűzött célpont, Galilea. Ott van a találkozás a Feltámadottal, oda vezet a Feltámadás. A tanítványok újjászületése, szívük feltámadása Galileán megy keresztül. Lépjünk be mi is a tanítványoknak ebbe az útjába, amely a sírtól Galileába vezet – kérte a Szentatya.

 

Az evangélium szerint a sírhoz siető asszonyok azt hiszik, hogy Jézus a halál helyén van, és mindennek örökre vége. Néha velünk is megesik, azt gondoljuk, hogy a Jézussal való találkozás öröme a múlté, miközben a jelenben főként lepecsételt sírokat ismerünk, csalódásainkat, keserűségeinket és bizalmatlanságainkat, hogy „már nincs mit tenni”, „a dolgok soha nem fognak változni”, „jobb napról napra élni”, mert „nincs bizonyosság a holnapról”. Mi is, ha elfogott bennünket a fájdalom, ha nyomasztott a szomorúság, ha megalázott a bűn, ha megkeserített valami kudarc, mindnyájan megtapasztaltuk a fáradtság keserű ízét, és láttuk örömeink elhalványulását a szívünkben.

A mindennapi élet vezetése során néha belefáradtunk abba, hogy kockára tegyük magunkat egy olyan világ gumifala előtt, ahol úgy tűnik, mindig a legokosabbak és a legerősebbek törvényei érvényesülnek. Máskor tehetetlennek és csüggedtnek éreztük magunkat a gonosz hatalmával, a kapcsolatokat szétszakító konfliktusokkal, a számítások logikájával, a társadalmat irányítani látszó nemtörődömséggel szemben, továbbá a korrupció rákfenéjével, az igazságtalanság terjedésével és a háború jeges szelével szemben. Amikor pedig szembenéztünk a halállal, mert elragadta tőlünk szeretteink édes jelenlétét, vagy mert betegség vagy egyéb csapásban sújtott, akkor könnyen áldozatai lettünk a kiábrándultságnak és elapadt reményeink forrása. Ilyenkor a mi útjaink megállnak a sírok előtt, mozdulatlanok maradunk és csak sírva ismételgetjük a „miért”-jeinket.

 

Az asszonyok azonban Húsvétkor nem bénulnak le a sír előtt, hanem elhagyják azt és a tanítványokhoz sietnek és elmondják nekik az örömhírt, mely örökre megváltoztatja az életet és a történelmet: Krisztus feltámadt! Másfelől jelzik nekik az Úr kérését: menjenek Galileába, mert ott meglátják Őt. Ferenc pápa szerint ez két dolgot is jelent: egyrészt kilépni az emeleti teremből. Másrészt pedig – és ez nagyon szép – azt jelenti, hogy vissza kell térnünk az eredethez, mert minden pontosan ott, Galileában kezdődött. Ott találkozott az Úr a tanítványokkal és ott hívta meg őket, ezért Galileába menni annyit jelent, mint visszatérni az eredeti kegyelemhez, visszanyerni a reményt újjáteremtő emléket, a „jövő emlékezetét”.

Ezért az Úr húsvétja arra indít minket, hogy haladjunk előre, lépjünk ki a vereség érzetéből, hengerítsük el a követ a sírokról, ahová gyakran bezárjuk reményünket, hogy bizalommal tekintsünk a jövőbe, mert Krisztus feltámadt és megváltoztatta a történelem menetét. Ám ehhez az Úr húsvétja visszavezet bennünket a kegyelmi múltunkba, visszavezet Galileába, ahol a Jézussal való szeretet-történetünk elkezdődött, ahol első meghívásunkat kaptuk. Most azt kéri, éljük újra a pillanatot, a helyzetet, az élményt, amelyben egykor találkoztunk az Úrral, megtapasztaltuk szeretetét. A feltámadáshoz, az újrakezdéshez, az utazás folytatásához mindig vissza kell térnünk Galileába, az ő élő emlékezetéhez, a konkrét és szívdobogtató emlékekhez. Ám ahhoz, hogy járjunk, ahhoz emlékeznünk kell; ahhoz pedig, hogy reménykedjünk, táplálnunk kell az emlékezést. Ebből adódik a felhívás: emlékezzünk és járjunk! Ha visszaszerezzük első szeretetünket, az Istennel való találkozásunk meglepetését és örömét, akkor előre haladhatunk.

 

Emlékezz Galileádra, és menj a te Galileád felé – bízatott a pápa beszéde utolsó részében. Ezen a „helyen” találkoztunk személyesen, ahol Ő már nem csak egy történelmi személyiség, hanem az Élet személye, nem egy távoli, hanem közeli Isten, aki mindennél jobban ismer és szeret minket. Emlékezzünk tehát Galileánkra, a mi Galileádra, meghívásunkra, Isten Szavára, annak a Lélekben szerzett erős megtapasztalására. Mindenki tudja hol van a saját Galileája, mindegyikünk ismeri saját belső feltámadásának helyét, mely aztán mindent megváltoztatott. Ezért nem hagyhatjuk azt a múltban, hiszen a Feltámadott arra hív, hogy menjünk oda  megünnepelni a Húsvétot. Emlékezz Galileádra és elevenítsed fel ma. Menj vissza az első találkozáshoz. Húsvét ereje ma arra hív, hogy elhengerítsük a csalódások és a bizalmatlanság szikláit. Az Úr – aki a bűn és a félelem sírkövei elhengerítésének a szakértője – meg akarja világítani szent emlékedet, legszebb emlékedet, jelenvalóvá akarja tenni azt az első találkozást Ővele. Emlékezz és járj, térj vissza Hozzá, fedezd fel újra Isten feltámadásának kegyelmét magadban! Térj vissza Galileába, a te Galileádba – zárta a nagyszombati vigília szertartáson mondott homíliáját Ferenc pápa.