A farizeusról és a vámosról szóló példabeszéd közvetlenül a szüntelen imára felhívó példázat után következik. Az özvegyasszony eltökéltsége nyomán Jézus bennünket is az állhatatos imára buzdít. Az igazságtalan bíró kelletlenségével szemben pedig Isten készséges meghallgatásáról biztosít minket.

Az imában való hűség szükségessége után a Mester itt az ima helyével, az imádkozók személyével és az ima módjával kapcsolatos tanítást ad. Történetében két ember megy a templomba imádkozni.

A templom Isten különleges jelenlétének a helye. A Szent Sátor a népével együtt vándorló Mindenható szövetségi hűségének látható jele volt. A sátrat felváltó templom pedig arról taníott, hogy noha a teremtés és a történelem Urának nincs szüksége földi lakásra, választottai iránti szeretetből mégis lehetővé tette, hogy térben és időben konkrét és kiváltságos módon is találkozhassanak szentségével.

Isten – népe iránti – elköteleződését mi emberek azonban hajlamosak vagyunk újra meg újra félreérteni. Azt gondoljuk, hogy az Úr rendelkezésre állása fölöslegessé teszi a mi szellemi és fizikai erőfeszítéseinket. Hogy a Gondviselő jelenléte olyan biztosíték, ami automatikusan megvéd bennünket minden bajtól, vagy amit minden további nélkül a saját céljaink elérésére használhatunk. Pedig a mágia és a szentségek logikája és működése éppen fordított. A mágia nem adekvát eszközökkel akar a természeten, az embereken vagy a természetfölötti erőkön uralkodni. A szentségekben az ember hittel veszi tudomásul, hogy Isten a világ és az élet Ura. A mágia azt mondja, „legyen meg az én akaratom”. A szentséggel találkozó ember így imádkozik: „legyen meg a Te akaratod”. A természet és a szellem törvényeit felülírni akaró mágus kudarcra van ítélve. Az Isten és az általa teremtett világ igazságait és törvényszerűségeit szeretettel kutató és ezekkel felelősen együttműködő ember élete pedig kiteljesedik.

A szent helyen imádkozni próbáló két ember számára Isten hűséges jelenléte a templomban tehát nem biztosíték, hanem lehetőség.

Az ima helyével kapcsolatos megfontolások után az imádkozók személyének szélsőséges különbsége tűnik fel. Egy erényes farizeus és egy nyilvánvalóan bűnös vámos. A róluk alkotott sablonos képről az imájuk alapján kiderül, hogy tényleg megfelel a valóságnak. A farizeusról mások is és önmaga is azt gondolják, hogy erényes, a vámosról pedig – önmagát is beleértve – mindenki tudja, hogy bűnös.  

Az ima hitelességéhez azonban nem elég a hely szentsége, és nem is csak az imádkozó társadalmi megítélésén, erkölcseinek objektív állapotán vagy saját lelkiismeretének morális ítéletén múlik. Ami igazán számít az az ima iránya és módja.

A farizeus látszólag felfelé tekint, valójában azonban a másik lenézésével van tele. A lesütött szemű vámos pedig alázata révén mégis meglátja az Irgalmas fenségét. A hála megtartó és üdvözítő erejéről a tizedik, meggyógyított leprás kapcsán hallottunk. De az nem hálaima, ha valaki ennek ürügyén a saját kiválóságában tetszeleg. Jézus tudja, hogy a bűnök révén az ember képes ártani magának és másoknak. Ezért a bűnnel kapcsolatban a legkisebb megalkuvásra sem hajlandó. Élete és evangéliuma azonban arról szól, hogy a bűnös ember őszinte megbánásának fájdalmas ürességét örök készséggel tölti be Isten gyógyító szeretete. 

Oravecz Imre verse is a fent és a lent kapcsolatának titkát sejteti meg velünk.

A fent fent van,

a közép középen van,

a lent lent van,

a lentet a közép köti össze a fenttel,

az embert a szeretet köti össze Istennel.

(Kilencedik koan)

A fent és a lent szélsőségei csak akkor találkozhatnak, ha ezt a közép közvetíti. Ember és Isten, de ember és ember közt is csak akkor jöhet létre valódi kapcsolat, ha szeretettel viszonyulnak egymáshoz.

Ez az, ami hiányzik a farizeusból. Ő talán középen van, de nem szeretetben, ezért kapcsolatai virtuálisak. Hamis hálája elválasztja Istentől, magát igaznak tartó elbizakodottsága pedig elszigeteli a felebarátjától.

A vámos tényleg lent van. Valódi Istenhez fordulása, őszinte bűnbánata révén mégis magába engedi Isten szeretetét. A Szeretet Istene pedig fölemeli őt önmagához. Mert Isten nem csak látszólag van fönt, mint a magában tetszelgő és önmagát tömjénező farizeus. Akinek le kellett néznie valaki, hogy magát hozzá képest feljebb érezhesse. Isten valóban fent van, de résztvevő szeretete összeköti a lenttel. Nem csak megtestesülése okán, hanem az alvilágba való alászállása révén is. Hogy aki lentről magába fogadja őt, az hozzá emelkedhessék. Mert „ahogy az apa megkönyörül fiain, úgy könyörül az Úr azokon, akik őt félik” (Zsolt 103,13).

A valódi ima gyümölcse a megigazulás. Ez nem önigazolás, nem önmentegetés. Nem Isten saját szándékunk szerinti manipulálása, hanem a Teremtő, a Megváltó és a Megszentelő Szeretetbe való bekapcsolódás. Az ima folytatása, de nem fizikai helyen, hanem Krisztus titokzatos teste tagjaként, az Ő harmadnapi feltámadása által fölépített templomban. Az Atya imádata Lélekben és igazságban. A bennünk lakó Szentlélek megdicsőítése testünk templomában.