A
szülővárosom központjában, nem messze a díszes városházától, van egy
kápolna, amelyről azt mondják, hogy térden járva építették. Évente
egyszer nyitják ki, Szent Rókus napján. Ilyenkor anyu csak főtt
kukoricát tett az asztalra, megsóztuk, és csak azt majszoltuk. A
gyerekek dinnyét is ehettek utána, mert valamikor a nyár közepén van ez a
fogadalmi nap, kánikulában, de – így mondták – a szabadkaiak ezt a
napot akkor is „megtartják”. Nagyapám sohasem beszélt a böjtjeiről, csak
feltűnt, hogy nem eszik és nem is iszik egész nap. Ilyen volt a
„karácsony bűtje” is, közvetlenül a nagy ünnep előtt, és természetesen a
hamvazószerda és a nagypéntek is. A böjtölés ezeken a napokon ránk,
kicsikre is vonatkozott, ami abban nyilvánult meg, hogy módjával ettünk,
és napközben nem voltnassolás. Nagyapának azonban voltak olyan böjti
napjai, amelyeket csak ő tartott számon: amikor megjelent az égen az
újhold. Ilyenkor is ugyanúgy dolgozott kinn a szőlőben,mint máskor, néha
nyári forróságban, élelem és víz nélkül, még fütyörészett is hozzá.
Számára ezek az újholdnapi böjtök egyáltalán nem voltak gyászos napok.
Később tudtam meg, hogy hálából vállalta őket, merthogy megszabadult a
fogságából. Még később merült fel bennem a gyanú, hogy nagyapa e
fogadalmi napjain valószínűleg nem csupán a második világháború
borzalmas tapasztalataira gondolt. Mindnyájunknak megvannak a saját
fogságai, véges lények vagyunk, határokba ütközünk. Sebeket okozhatunk
akaratlanul is. Szeretnénk a jót, de néha a legjobb szándékunk sem elég
ahhoz, hogy meg is tegyük. A böjtölő ember talán arra érez rá a
legjobban, hogy Isten nélkül semmi lényeges nincs az életben. A böjt így
lesz az Istenhez fordulás eszköze, ami egyúttal a magunkba szállást is
jelenti. Aki böjtöl, a pusztába megy. Ott pedig csak Isten van meg én. A
találkozás e belső úton azonban nem szomorú esemény. Néha még fütyülni
is lehet hozzá.
Horváth Árpád SJ: Böjt
Kommentáld!