Juan Grande Román (Grande Szent János) egy spanyol kisvárosban, Carmonában született 1546. március 6-án. Életéről nem sok hiteles forrás maradt ránk, mivel alakját a hívő nép már életében legendákkal övezte. Szülei egyszerű, de becsületes, istenfélő emberek voltak. Elkötelezett vallásos életük bizonyára meghatározta fiuk személyes hitéletének alakulását is.

Az elemi iskola elvégzése után János egy ideig posztóművesnek tanult, majd pénzkereső munkát vállalt posztókereskedőként. Ebben a munkában azonban nem találta örömét. Az üzleti életet átszövő spekulációt pedig nem tudta összeegyeztetni szigorú keresztény elveivel. Emiatt folytonos belső meghasonlástól szenvedett. Végül bátor lépésre szánta el magát. Korábbi életvitelével szakított és egy évig visszavonulva remete életet élt. Sokat imádkozott és Isten színe előtt kereste hivatását. Méltatlanságát átérezve és az egész életét jellemző mély alázat jeleként önmagát ettől kezdve Bűnös Jánosnak nevezte.

Egy év után végül megérlelődött szívében az elhatározás, hogy egészen Istennek szenteli életét. Hamarosan azt is megértette, hogy az Úr a rászorulók szolgálatára hívja. Egy alkalommal két hajléktalan beteggel találkozott. Ez a konkrét szembesülés az emberi nyomorral mélyen megérintette. Fő hivatásának ezért ettől kezdve a karitatív munkát, különösen a betegápolást tekintette. Amilyen radikálisan szakított korábbi életével, olyan radikálisan vetette most magát az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásába is.

Még csak 19 éves volt, amikor 1565-ben rendszeresen kezdett foglalkozni szegényekkel, foglyokkal és betegekkel. Kezdetben Jerez de la Frontera menhelyein ápolta a betegeket. Emellett látogatta a rabokat is a helyi börtönben. Nem sokkal később már saját kórházat vezetett.

Az ápolás terén újszerű módszereket alkalmazott. Különösen nagy hangsúlyt fektetett a betegekkel való személyes foglalkozásra. Meggyőződése volt, hogy a szenvedő ember számára a leghatékonyabb gyógyír egy másik ember együtt érző és törődő közelsége. Példaképének az evangéliumi irgalmas szamaritánust tekintette. Gyakran elmélkedett Jézusnak ezen a példabeszédén. A kórházi ellátás hatékonyságának javítása érdekében számos praktikus újítást is bevezetett.

Időközben megismerkedett az Istenes Szent János által alapított Betegápoló Irgalmas Renddel. Sok hasonlóságot fedezett fel céljaik és a gyógyításban alkalmazott módszereik terén. Ezért 1574-ben felvételét kérte a rendbe. A betegápolást egyre inkább élete értelmének és céljának érezte. A legnagyobb áldozatokra is kész volt, hogy mások szenvedéseit enyhíthesse.

A betegek gondozása mellett azonban a karitatív tevékenység más formáira is talált időt. Támogatta a nincsteleneket, a természeti csapások áldozatait. Foglalkozott zarándokokkal, és látogatta a foglyokat. Képein gyakran ábrázolják alamizsnaosztás közben. A legendák számtalan gyógyulást és más csodás eseményeket is tulajdonítanak neki. Ezek közül az egyik legismertebb a csodás kenyérszaporítás esete.

Egy este, miután a betegeknek kiosztották a vacsorát, észrevették, hogy a kórház előtt nagyszámú szegény éhező ember gyűlt össze. János tudta, hogy már csak egy kevés kenyerük és húsuk maradt, amit néhány betegnek tettek félre. Mégis gondolkozás nélkül elrendelte, hogy osszák szét a megmaradt ételt az éhezők között. Amikor azután rendtársai kinyitották a kamra ajtaját, ámulva látták, hogy a polcok roskadoztak a kenyér alatt. Miután minden éhezőt jóllakattak, még épp annyi maradt, ami a betegek számára is elég volt.

Szerteágazó karitatív tevékenysége mellett Grande János kitűnt elmélyült lelki életével. Különös tisztelettel övezte a Szűzanyát és az Eucharisztiát. Rendszeresen elmélkedett a Szentháromság titkáról, Krisztus szenvedéséről és a Szent Szűz életéről.

A fáradhatatlan szamaritánusi munkához az erőt ugyancsak az imából merítette. Minden reggel részt vett a szentmisén. Ez volt számára a nap legfontosabb órája. Mélyen átélte Krisztus áldozatának misztériumát. Az eucharisztikus Jézussal egyesülve szolgálta a betegeket és a rászorulókat. Ez magyarázza a velük szemben tanúsított gyengéd szeretetét és rendkívüli áldozatkészségét. Az Eucharisztia iránti tiszteletét a szentmisén kívül is igyekezett kifejezni. Szabad idejét, ha csak tehette szentségimádással töltötte. Az imádság számára soha nem volt fárasztó. Lelke egyenesen szomjazta, hogy újra és újra megvallja Urának, mennyire szereti Őt. Még éjszaka is gyakran imádkozott a tabernákulum előtt. Rendtársainak nem egyszer szinte ki kellett húzniuk a kápolnából, olyan nehéz volt meggyőzni, hogy hagyja abba az imádságot és pihenjen legalább egy keveset.

Halálában végül egészen egyesült az önmagát másokért áldozó Krisztussal. 54 éves korában megbetegedett a pestisjárvány idején. 1600. június 3-án hunyt el, miután egyes források szerint felajánlotta életét Istennek a járvány megszűnéséért.

Az alázatos szerzetest a nép már életében szentként tisztelte. Halála után is sokan kérték közbenjárását. Kultusza folyamatosan fennmaradt. Boldoggá avatását már 1629-ben kezdeményezte az Irgalmas Rend. Hivatalosan több mint kétszáz év múlva, 1853-ban avatta boldoggá IX. Piusz pápa. 1996-ban II. János Pál pápa iktatta a szentek sorába.

Koncz Éva

A Grande Szent János életéről szóló cikk a Keresztény Élet hetilap június 16-i lapszámában jelent meg.