Amikor születtem, még harminc év sem telt el a II. Világháború óta (elég régi kiadás vagyok). Amikor általános iskolás voltam, az „atomháború réme” fenyegette a világot, legalábbis sokszor mondták így. Az irodalom- és az énekkönyvekben sok olvasmány, illetve dal szólt arról, hogy milyen fontos, milyen jó dolog a béke. A történelemből pedig tudjuk, hogy az országok közötti háborúk lezárása, a békeszerződés a vesztesek számára sokszor nagyon drága volt. Azt gondolom, hogy ezt nekünk, akik mindkét világháborúban a vesztes oldalon álltunk, nem kell különösebben ecsetelni. A béke időnként nagyon drága… de jobb, mint a háború.
Mindennapi életünkben is gyakran viselünk „háborút”. Vannak, akik élvezik, és keresik a konfliktusokat, és vannak, akik egyszerűen belesodródnak. A lelki emberek azonban általában a békességet szeretik és keresik. Amikor megbántunk valakit, keressük a módját, hogy hogyan állíthatnánk helyre a békét, hogyan engesztelhetnénk ki. Ilyenkor – ideiglenesen legyűrve a büszkeségünket – bocsánatot kérünk tőle, akár áldozatok árán is ajándékot adunk neki, meghívjuk egy közös kikapcsolódásra, vagy teszünk valamit, aminek örül, és amivel kifejezhetjük, hogy sajnáljuk, amit tettünk, és szeretnénk helyreállítani a kapcsolatunkat.
Amit azonban Isten tett, az messze túlmegy ezen. Ő, akinek hátat fordítottunk, akinek a szeretetét elutasítottuk, nagy árat fizetett a megbékélésért: azért, hogy megbocsáthasson, hogy meggyőzzön arról, hogy szeret és kész mindent megtenni azért, hogy a kapcsolatunk helyreálljon. És tényleg mindent, mert annál nagyobb áldozatot nem lehet kigondolni, amit ő hozott értünk. A kereszten a Fiát és önmagát adta értünk, nekünk. A nagy, a győztes ki akar engesztelni minket, a kicsiket és veszteseket. Megdöbbentő! Te mit kezdesz ezzel az ajánlattal?
Áldott napot!
bejegyezte: simon csaba – október 15, 2021
Kommentáld!