Teréz bátor reformátor és vezető volt, élete és írásai évszázados bölcsességet közvetítenek Krisztus követőinek.

Oly sok szeretett szentünket hívják Teréznek – Kalkuttai Szent Teréz, Lisieux-i Szent Teréz, Keresztes Szent Terézia Benedikta -, hogy az első Szent Teréz mellett könnyen elsiklik az ember. Nem véletlen azonban, hogy Avilai Szent Terézt Nagy Szent Terézként is szokás emlegetni. Ez a legendás nő szentségben és bátor meggyőződéssel élt, ami máig fényesen ragyog ránk a múltból. Különleges élete számtalan tanulságot hordoz, amelyből nekünk is érdemes tanulni. Álljon itt közülük néhány.

1. Előbb imádkozz és aztán cselekedj

Fiatal lányként Szent Teréz elmélkedő és szemlélődő imádságos párbeszédet folyatott Istennel. Ezt az imamódot „belső imádságnak” szokás nevezni. Ennek az elmélyült imádságnak a gyümölcseként virágzott ki Szt. Teréz Krisztussal való barátsága és Iránta való mélységes szeretete. Ám egy szörnyű betegséget követően Teréz felhagyott a belső imádsággal, és több mint egy évig kizárólag a közösség imáihoz csatlakozott, mert elhitette magával, hogy „az imától való tartózkodás a nagyobb alázatosság jele” – fogalmaz önéletrajzában.[1]

Nem csoda, hogy e döntése, tudniillik, hogy felhagy a belső imádsággal, hamarosan gyötrő érzelmi és lelki szenvedést váltott ki benne. Később a „legvégzetesebb kísértésként” aposztrofálta ezt az időszakot, „amely majdnem a kárhozat útjára juttatott” – írja.[2]

Szerencséjére, találkozott egy szent és tanult dominikánus pappal, aki a gyóntatója lett, és ez a lelkipásztor hamarosan a helyes irányba terelte. Soha többé nem hagyott fel „belső imádságával”, és mindenkit arra buzdított, hogy maga is tegye ezt napi szokásává. „Az imádságos életet folytatók – különösen belső imádságot gyakorlók – rendkívüli kegyelmekben is részesülnek és erről számos szent és jóember tett tanúságot … „Aki pedig még nem próbálta meg a belső imát, az Úr szerelmére kérem, ne fossza meg magát ekkora kincstől.”[3]

Teréz belső ima leírása vált e lelkigyakorlat klasszikus meghatározásává. Így vall önéletrajzában: „Mert nézetem szerint a belső ima nem egyéb, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt ővele, tudván azt, hogy szeret bennünket.” Ez a barátság a végtelen jó forrása az ember életében, és komoly lelki gyümölcsöt hoz. Biztosította olvasóit: „… meg fogja látni, senki sem választotta még barátjául [Istent] anélkül, hogy bőséges jutalomban ne részesült volna.”[4]

Szent Teréz lelki reformjai, jószolgálata és írásai által hatalmas hatást gyakorolt, sőt az egyház első női orvosává vált. Mindez az Istennel való bensőséges és meghitt barátságának mély kútjából fakadt. Élete, mint oly sok nagy szenté, megmutatja, hogy az apostoli erőfeszítés kezdete mindig az imádság, ebben gyökerezik. Ha az imádság és a szemlélődés áll az első helyen, a hivatás és küldetés természetes forrása és eredője lesz.

2. Gyűjts magad köré jóbarátokat és Bölcs tanítókat

Szent Teréz önéletrajzának visszatérő motívuma a jó és szentéletű társaság megtartásának fontossága. Barátokról és még gyóntatókról is beszél, akik különböző időpontokban beléptek az életébe, és hol közelebb, hol pedig távolabb vezették Istentől. “Megtanultam, mekkora előny származik a jó társaságból” – írta le a tanulságot, amit saját kemény tapasztalataiból vont le.

Annyira tisztában volt azzal, hogy a barátok milyen hatással lehetnek az ember lelki életére, hogy arra ösztönözte a szentségre törekvőket, hogy keressenek szentéletű barátokat, akik – mai kifejezéssel ilyen „felelős társakként” kísérik őket útjukon. Azt írja:

„Ezért tanácsolnám én a belső ima híveinek, hogy különösen kezdetben, igyekezzenek más, magukfajta emberekkel barátságot kötni és érintkezni. Ez nagyon fontos dolog. Ha más hasznuk nem volna belőle, mindenesetre segítik egymást imáikkal.”[5]

A barátok befolyását olyan kritikus tényezőnek találta, hogy önéletrajzát is felhasználta arra, hogy tanácsot adjon a tizenévesek szüleinek:

„Ha éntőlem kérnének tanácsot, azt mondanám a szülőknek, hogy nagyon vigyázzanak arra, kivel érintkeznek gyermekeik ebben a korban. Abban rejlik tudniillik a legnagyobb veszedelem, hogy természetünk mindig sokkal inkább hajlik a rosszra, mint a jóra.”[6]

A tizenévesek különösen érzékenyek a kortársaiktól érkező befolyásra, mivel életkori sajátosságaik miatt fokozottan igénylik a társadalmi elfogadottságot, de ez az elv minden életkorban érvényes.

3. Vedd KÖNNYEN az életet és saját magadat

Mondják, hogy „Az angyalok azért tudnak repülni, mert könnyedén veszik magukat”, és bár ez a kijelentés teológiailag gyanús lehet, az biztosan igaz, hogy ha valaki könnyedén veszi magát, az a szentség jegye, mert ehhez valódi alázatra van szükség.

Szent Teréznek jó humorérzéke volt, különösen önmagát és saját bohóságát illetően. Gyakran megemlíti azokat az eseteket, amikor egyik-másik dolgon jót kacagott. Egyik ilyen alkalommal így ír: „Kénytelen voltam nevetni magamon, s élvezettel néztem, milyen nyomorult az emberi lélek, mihelyt az Úristen megszűnik benne működni.” [7] Mély alázatossága akkor is nyilvánvaló, amikor fiatalkori meggondolatlanságairól vagy az évek során elkövetett hibáiról őszintén és az önigazolás legcsekélyebb szándéka nélkül számol be.

Bár repülni nem fogsz tudni, még ha könnyedén is veszed magadat, de valószínűleg derűsen és kellemesen érezheted magad. Ennél is fontosabb, hogy ez a magatartás a szelídségből fakad, és ahogy Krisztus mondta tanítványainak: “Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.” (Mt 5, 5).

Lehet, hogy a szelídség nem az első, ami eszünkbe jut a rettenthetetlen reformátor Avilai Szent Teréz említésekor, de az igazi szelídség nem is félénkséget vagy szolgalelkűséget takar. Inkább utal a nehézségek közepette való állhatatosságra, egy tulajdonságra, amiben Szent Teréz kitüntette magát mindannyiszor, amikor élete számos megpróbáltatásával szembenézett.

Az itt bemutatott tanulságok csupán a jéghegy csúcsát tükrözik Nagy Szent Teréz írásai időtlen bölcsességeinek sorában.[8]

Forrás: Aleteia

Fordította: Dr. Süle Katalin