Az Úr velünk tart az úton és mi mégsem ismerjük fel
2020. április 26. – Húsvét harmadik vasárnapja

Lk 24,13-35
Aznap ketten közülük egy Emmausz nevű helységbe mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádium távolságra volt, s beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben beszélgettek és tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De a szemüket akadályozta valami, hogy fel ne ismerjék. Megszólította őket: „Miről beszélgettek egymással útközben?” Ők szomorúan megálltak. Az egyik, akinek Kleofás volt a neve, azt felelte: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte tőlük: „Micsoda?” Azt felelték: „A Názáreti Jézus esete, aki tettben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt. A főpapok és a főembereink azonban halálos ítéletre adták, és megfeszítették őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. Azonfelül ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. De néhány közülünk való asszony is megzavart bennünket, akik hajnalban a sírnál voltak, s mivel nem találták a testét, visszajöttek azzal a hírrel, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan a sírhoz mentek, és úgy találták, ahogy az asszonyok mondták, de őt magát nem látták.” Erre ő azt mondta nekik: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt. Mikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap!” Bement hát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. Ők pedig így szóltak egymáshoz: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” Még abban az órában útrakeltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Azok elmondták: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor. 

Bevezető ima: Uram, hiszem, hogy jelen vagy itt, amikor imádságban hozzád fordulok. Benned van bizodalmam és hiszem, hogy minden kegyelmet megadsz nekem, amire szükségem van. Köszönöm az irántam való szeretetedet és a határtalan nagylelkűségedet. Viszonzásul neked adom az életem és a szeretetem.

Kérés: Uram, add, hogy mindig nyitott legyen a szívem kegyelmed befogadására!

1. Hét mérföldnyire Jeruzsálemtől. De lehetett volna hét mérföld akárhonnan. A tanítványok nem a zsinagógában vagy a templomban voltak, nem is Jeruzsálem szent városában. Nem imádkoztak vagy prédikáltak. Pontosan nem lehetett tudni, hogy hol voltak; egyszerűen valahol két város között. Maguk mögött hagyták, ami egy elveszett álomnak tűnt. És mégis, abban a kiszámíthatatlan helyzetben – amikor a legnagyobb szükségük volt rá – Krisztus szegődött melléjük. Krisztus sohasem érkezik túl későn és soha nem jön túl korán.

2. Maradj velünk! Krisztus nem csapta be ezt a két tanítványt. Azt a benyomást keltette, hogy Ő is egy utazó és arra várt, hogy a tanítványok meghívják Őt magukhoz estére. Épp úgy, ahogy ez a mi szívünkkel és az életünkkel is történik. "Milyen sok szomorúság, milyen sok vereség, milyen sok bukás van minden ember életében! Végeredményben egy kicsit mindannyian olyanok vagyunk, mint az a két tanítvány. Hányszor töltött el remény minket életünkben, hányszor éreztük, hogy csak egy lépés választ el a boldogságtól, de aztán ismét a padlón találtuk magunkat. Jézus azonban minden reményvesztett, orrát lógató emberrel együtt jár, és mellette lépegetve, tapintatosan, képes ismét visszaadni reményét." (Ferenc pápa 2017. május 24.) Krisztus csak akkor tud az életünkbe költözni, ha kitárjuk szívünket és befogadjuk Őt. Ha hívjuk, jönni fog – hiszen nagyon vágyik rá, hogy velünk legyen -, de csak akkor, ha kinyitjuk az ajtókat.

3. Hát nem lángolt a szívünk? Csak, ha előrelátóak vagyunk, akkor tudjuk megérteni Isten időzítését és elkezdeni megfejteni a jelentését annak, amit az életünkben véghezvitt, vagy amit megengedett. Csak, ha utólag visszatekintünk, akkor vagyunk képesek megérteni, hogy Isten egy bizonyos kegyelmet miért akkor adott meg, amikor mi nem számítottunk rá vagy nem értettük. Mi történt volna, ha nem fogadtuk volna el a felajánlott kegyelmet, és azt nem tartottuk volna meg? Szánjunk arra néhány percet, hogy visszagondolunk életünknek azokra a szakaszaira, amikor nehézségeken mentünk keresztül és próbáljuk meg felismerni a különböző dolgokban Isten segítő kezét!

Beszélgetés Krisztussal: Uram, Te mindig itt vagy mellettem. A Te időzítésed rejtély számomra. Mégis tudom, hogyha kinyitom a szívemet és az elmémet előtted, akkor mindig megadod azokat a kegyelmeket, amikre vágyom, akkor, amikor a legnagyobb szükségem van rá.
„Kérjük a kegyelmet, hogy leküzdjük önzéseinket: azt az önzést, hogy a saját akaratomat kövessem. Kérjük a kegyelmet, hogy leküzdjük önzéseinket és kérjük a spirituális engedelmesség kegyelmét, vagyis azt, hogy megnyissuk szívünket Isten Szavának és ne tegyünk úgy, mint testvéreink, akik bezárták szívüket, mert eltávolodtak Istentől és már egy ideje nem hallották és nem értették Isten Szavát. Az Úr adja meg nekünk a nyitott szív kegyelmét, amely befogadja Isten Szavát és arról szüntelenül el-elgondolkozik. Ez az igazi út kiindulási pontja". (Ferenc pápa 2014. január 17.) 

Elhatározás: A mai nap kegyelmeit nem hagyom elmúlni kihasználatlanul, igyekszem kinyitni a szívemet, és befogadni azokat.