A negyedikben volt hittanom. A papságról, a papi hivatásról beszélgettünk az órán. Ekkor valaki megkérdezte, hogy én mikor gondoltam magamban hogy pap leszek, vagy egyáltalán miként lettem pap, hogy született meg hivatásom. Mondtam, hogy ez talán mindörökre titok marad, ezt csak a jó Isten tudja pontosan, de van egy érdekes velem történt eset, azt elmondhatom: Vallásos családból származom, szüleim rendszeres templombajárók voltak, erre szoktattak rá bennünket, gyerekeket is, már korán, csecsemő korunkban elvittek szüleink bennünket is a szentmisékre. Éppen jó pásztor vasárnapja volt, amikor édesanyám mint karom ülő kisgyermeket aznap is elvitt a templomba, lelkiatyánk természetesen a papságról, a papi hivatásról prédikált, amikor beszéde közben feltette ezt a kérdést a templomba levő hiveknek, hogy miért ne lehetne községünkből újra pap, miért ne hivhatna az Úr Jézus falunkból újra valakit az ő szolgálatára, például azt a kisfiút, akit ott tart karjaiban édesanyja..., és közben rám mutatott - mesélte el késöbb édesanyám, - és ime, pap lettem, - fejeztem be e rövid történetet. A gyerekek hallgattak, és egy kis csend után megszólalt az egyik értelmes szemű kisfiú: Lelkiatya, ha majd a papi hivatásról fog prédikálni, kérdezze meg a templomba, hogy nem hivhatna-e falunkból is Jézus valakit az ő szolgálatára, például ezt a kisfiút - és mutasson majd rám..., mondanom sem kell, hogy könny szökött a szemembe, látván ennek az angyalszivű kisfiúnak önmagát felkináló szeretetét! - Én azt mondom, hogy az Isten bőséggel ébreszt az emberi szivekben hivatást, csak az a baj, hogy sokszor azok, akiknek ezt észrevenni és ápolni feladatuk lenne, sokszor éppen ők azok, kik ezt a tüzet kioltják, vagy nem őrzik eléggé és a világban gyujtott vagy a lélekben támadt "ellentüzek" kioltják ezt a mennyeit...! Figyelni és őrizni ezen drága ajándékokat, legyen egyik legszebb feladatunk!

Válasz

A liget területén lévő pázsit közepén kinyílott egy pár pitypang. Az egyik szép sárgavirágú, erős, fejlettebb volt, mint a többi. Derüs képet nyújtott, mint a májusi este.
A virág hamarosan magba szökött. Hópelyhez hasonló, könnyű kis ejtőernyők övezték a magjait. Terveket szőttek és találgatták:
-Hol tudnak majd gyökeret verni?
-Ki tudja?
-Csak a szél tudja.
Egy szép napon elragadta őket a szél. A magocskák belekapaszkodtak az apró kis ejtőernyőkbe és tovarepültek.
-Sziasztok... Sziasztok.
Többségük sikeres repülés után mezőkön, kertekben kötött ki. Csak egy volt közülük, amelyik nemsokára egy járda szegélyében lévő hasadékba esett. Csak egy jelentéktelen kis rögben kapaszkodott meg.
- Ez mind az enyém - mondta.
Fontolgatás nélkül helyet foglalt. Csírát és gyökeret engedett a szűk kis repedésben.
Pár méterre tőle egy düledező padocskán egy fiú üldögélt. Tekintete zavart és felindult volt. Nagy gondja lehetett, mert kezét ökölbe szorítva, kétségbe esve hadonászott.
Észrevett két gyenge kis levelet a cement között repedésben.
- Kár a gőzért, nem fogsz boldogulni, úgy jártál mint én - és eltaposta a fiatal hajtást.
Másnap észrevette, hogy a megnyomorgatott hajtás kiegyenesedett és a két levélből négy lett.
Hosszú ideig szemlélte a bátor kis hajtást. Sőt, naponta vislszatért hozzá. Föltűnt neki, hogy rövid időn belül kinyíltak a sárga virágok és virítottak mintha boldogságukat hirdetnék.
Az idő múlásával a fiú úgy érezte, hogy a harag és a megalázás fájdalma enyhülni kezd benne. Kiegyenesedett és teleszívta tüdejét friss levegővel. Érezte, hogy a gondjai tovaszállnak.
Meg van! Nekem is lehetséges egy újrakezdés.
Nevetni és sírni szeretett volna. Megsimogatta virágokat. A növények is megérzik, ha szeretik őket. A pitypangnak is ez volt élete legszebb napja.

Ne kérdezd a széltől miért ragadott magával. Küzdj, dolgozz akkor is, ha a cement rideg keze fog tartva.
Ezeket a kis történeteket a szél hozta magával. Csak a szél tudja, hol vernek gyökeret, és hol szöknek virágos díszbe.

Válasz

IRÁNYJELZŐK

Nemrégiben Chicago-ból St Louis-ba kellett utaznom. Időben odaértem a repülőtérre, de ahelyett hogy ügyeltem volna a helyes irányt jelző táblákra, valakit megkérdeztem, aki rossz irányba küldött el. Mikor végre megtaláltam az utat, igen rövid időm maradt, hogy elérjem a repülőgépem. Teljesen összezavarodtam és imádkoztam, majd az irányjelzőket figyeltem. A felszállás előtt nagyon kis idővel értem fel a gépre.
Hasonlóan, az életben is akkor érjük el végső célunkat, ha az Isten igéjében világosan megfogalmazott útmutatásokat követjük. Egy ilyen "jelzőtáblát" nemrég fedeztünk fel a feleségemmel. Miközben lelkesen családunk jövőjét tervezgettük, reggeli bibliaolvasáskor a következő üzenetre találtam: "azt sem tudjátok, mit hoz a holnap! Mert a ti éltetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik." (Jak 4,14)
Megtanultam, hogy tervezéseimnél Isten segítségére van szükségem. Nem én vagyok életemnek a főnöke, hanem Isten. És Isten mindig hűséges, és jó.

Imádság: : Istenünk, vezess minket arra az útra, amerre mennünk kell. Tanítsd meg nekünk, hogyan kövessük útmutatásaidat. Ámen.

Fontos, hogy életutunk megtervezője Isten legyen!
Zafar Iqbal (Punjab, Pakisztán)

Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága. (Zsolt 119,105)

Válasz

AKI MÁSNAK ÖRÖMET SZEREZ

Élt egyszer három jó barát. Barátságuk azzal kezdődött, hogy mindhárman ugyanazon a napon születtek, egy iskolába jártak, s mindig egymás mellett ültek. Később azonban sorsuk három irányba sodorta őket: egyikük tanár lett, a másik orvos, a harmadik pedig, mivel igen alacsony termetű volt, elszegődött a cirkuszba bohócnak.
A három jó barát gyakran találkozott egymással, egészen addig a napig, míg mindhárman egy autóbaleset áldozatai nem lettek. A mennyország kapuja előtt találkoztak, ismét nagy jókedvvel.
- Látjátok, még a mennyországba is együtt érkeztünk, remélhetőleg most már örökké együtt leszünk - mondta az első.
- Együtt állunk az Úr ítélőszéke elé - mondta a másik -, ne féljetek, ilyen jó sorsunk még sose volt, mint itt lesz.
Csak a legkisebb, a kicsi bohóc nem szólt semmit. Meghúzódott a másik kettő árnyékában, s igen félt, mert úgy érezte, egész életében nem tett semmi jót, hiszen csak bohóckodott. Az Úr színe előtt a földre borultak, és irgalomért esedeztek.
- Jól van, fiam - mondta Jézus az elsőnek -, te egész életedben tudatlanokat tanítottál. Ragyogni fogsz a mennyben, mint a hajnalcsillagok.
- Jól van, fiam, amikor beteg voltam, meglátogattál, sőt, meg is gyógyítottál - szólt Jézus a másodikhoz.
A kis bohóc lehunyta a szemét, s úgy várta az Úr ítéletét:
- Tiéd a mennyek országa, kis bohóc - mondta Jézus -, mert lélekben gyermek maradtál. Amikor bánatos voltam, megnevettettél, s amikor szomorkodtam, megvigasztaltál.
A kis bohóc erre örömében cigánykereket hányt, s mosolyogtak mind az angyalok.

A legjobbat az teszi, aki az embereket felvidítja, megnevetteti.
(Erdődy Imre)

Válasz

Remete, aki jelet kapott Istentől

A remete egyszer az erdőben meglátott egy héját, aki éppen
húst vitt a fészkébe, amit aztán kis darabokra szakított és nem-
csak a saját fiókáit etette meg, hanem egy sérült varjúfiókát is.
A remete csodálkozott, hogy a héja megetet egy ilyen kis varjút és azt gondolta: Isten küldött nekem egy jelet. Ő még a kis sérült varjúfiókát sem hagyja el. Ő még a héjának is megtanította, hogy etetnie kell egy másik árván maradt sérült madarat. Isten minden teremtményének megadja azt, amire szüksége van. Nem akarok
magam miatt aggódni többé!
Isten megmutatta nekem, mit kell tennem. Nem gondoskodom többet élelemről, Isten majd gondoskodik rólam is.
Így is tett. Leült az erdőben, nem mozdult el a helyéről, csak imádkozott. Három nap és három éjjel nem evett, nem ivott,
csak imádkozott. Három nap után annyira legyengült, hogy a
kezét sem tudta felemelni. A nagy gyengeség miatt elaludt.
Álmában megjelent egy angyal. Az angyal összevonta szemöl-
dökét és azt mondta:
- A jel valóban neked szólt. De azért, hogy megtanuld utánoz-
ni a héját!

369708734_2286776311528075_1750518184364387952_n.jpg

Válasz

Egy nap egy kígyó tévedt be az asztalos műhelybe. Ahogy tekeredett, véletlen rácsúszott a fűrészre és megvágta magát. Ijedtében elkezdte a fűrészt mardosni. Ettől egyre jobban vérezni kezdett. Egyre rémültebbé vált és ösztönösen rátekeredett a fűrészre, hogy azt testével megfojtsa . Egyre szorosabban tekeredett a fűrészre, és ezáltal egyre mélyebb sebeket ejtett önmagán. A végén elvérzett és kimúlt.
Amikor megbántanak bennünket valamivel, mi is épp így csapdába tudunk kerülni, azzal, hogy bosszút akarunk állni a sérelmeken és ugyanolyan mértékben visszavágni, mint ahogyan bennünket értek. Ezzel viszont valójában, csak a saját sebeinket tépjük fel. Sokkal nehezebb a megbocsájtás, azonban mégis ez az egyetlen járható út sebeink gyógyulásához. „Az én bosszúm a megbocsájtás” vallja ft. Miroslav Bulešić, Pál, pedig Rómaiaknak írt levelében erre buzdít bennünket : „Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged; te győzd le a rosszat jóval!” (Róm 12,21)

370500002_1798253277257781_1969986149555968050_n.jpg

Válasz

Egyik nyáron, pár évvel ezelőtt, Mark fiam egy családi táborba ment dolgozni.

A hegyek lélegzetelállítóak voltak, sok barát vette körül, és a menüt a tinédzserek álmai szerint állították össze, az otthon mégis hiányzott neki. Nem borzasztóan, csak épp annyira, hogy néha belenyilalljon a lelkébe.

Tudtam, hogy jól esne neki valami, ami az otthon jelenti.

Összepakoltam hát néhány szükséges dolgot, s hozzátettem ezt-azt, amiről tudtam, hogy örömöt okoz és a szeretetüzenetemet közvetíti, majd elpostáztam a csomagot.



Néhány nap elteltével egyre türelmetlenebbül lestem, mikor érkezik a mosolygó fejes, köszönő sms, „Azta! Te vagy a világ legjobb anyukája!” Mi lányok mindig álmodozunk…

Nem jött üzenet.



Ahogy teltek a napok egyre jobban zavart, hogy nem reagál az ajándékomra. Hátha nem kapta meg? Megkértem józanul gondolkodó páromat, Artot, hívja fel a fiúnkat, és kérdezze meg egyszerűen, világosan, kapott-e csomagot az anyjától. A válasz: „Ja, igen, jött egy doboz anyától, de még nem bontottam fel.”

Uff.

Ki az, aki kap egy szeretetajándék-csomagot, és még csak fel sem bontja?

Abban a pillanatban úgy éreztem, a Szentlélek megkocogtatja a lelkemet. „Lysa, te is szoktad ezt csinálni.



Ha tudnád hány élményt csomagolt már be és küldött el neked Isten, és te nem szántál rá időt, hogy felbontsd!



Hányszor rendezett az utad mellé vadvirágcsokrot, hogy mosolyra késztessen, de te elrohantál mellette anélkül, hogy észrevennéd!



Vagy hányszor rejtett kincseket az Igéjébe, várva, hogy megtaláld, és ezzel felkészítsen valamire, ami aznap érni fog, de te csak átfutottál a szavakon.”

Mai alapigénk eszünkbe juttatja: „Az Úr az égből letekint az emberekre, hogy lássa, van-e még, aki értő lelkű, van-e még, aki keresi az Istent” (Zsolt 14,2).

Úgy szeretném, ha ez a mondat másképp hangzana: „Az Úr az égből letekint az emberekre, hogy lássa milyen sokan értő lelkűek, milyen sokan keresik az Istent.” De ennek az igének más a valósága. És sajnos, nagy igyekezetemben, hogy mindent elintézzek, amit feladatomnak tartok, sokszor nem tartozik az én életem valóságába sem.

Pedig szeretném, ha így lenne. A lelkem figyelme viszont nagyon könnyen elkalandozik.



A keresés – a valódi keresés – nem annyit tesz, hogy reggel elolvasok néhány sort a Bibliából, és igyekszem jó ember lenni napközben. A keresés azt kívánja tőlem, hogy áldozzam fel a rohanást valami más után, és tegyem magam alkalmassá arra, hogy észrevegyem Isten világos útmutatását.
folyt.

Válasz

Akár tetszik, akár nem, az, amit kergetünk, teljes figyelmünket követeli.



Vajon miért érzek egy kis bizonytalanságot, egy kis nyugtalanságot, egy kis csalódottságot olyankor, mikor valamitől boldog kellene lennem? Talán azt válaszolhatnád, hogy azért, mert olyankor nekem is honvágyam van.

Szeretek itt vakációzni ebben a világban, ahány évig Isten rendeli, de tudom, hol van az igazi otthonom, és tudom, Ki az, aki vár haza engem.



És tudom, hogy most épp összekészít egy kis gondoskodást jelző otthoni csomagot – néhány dolgot, amire szükségem van, néhányat, amit tovább kell adnom másoknak, és néhány olyat is, amiről tudja, hogy egyszerűen csak örömöt okoz.

Azután várakozik Isten, hogy lássa – észreveszem-e – eszembe jut-e – talán ma lesz a nap – amikor felemelem az arcom – abbahagyom a rohanást – és valóban keresem Őt.



Uram, bocsáss meg, hogy annyiszor elrohanok ajándékaid mellett, nem veszem észre áldásaidat. Szeretnék ma megállni, és egész valómmal Téged keresni. Szeretlek, Uram.

Ámen.

Válasz

Árokba esett ember

Történt pedig egyszer, évtizedekkel ezelőtt, hogy egy rendszeresen templomba járó férfi elindult a hit útján, de aztán rövid idő elteltével visszacsúszott, végül pedig az alkohol rabja lett. Az egyik este, - ahogy az már szokássá vált az Ő életében - ismét berúgott a cimboráival olyannyira, hogy nem tudott hazamenni se. Támolyogva elindult ugyan a kocsmából, de hazafelé menet beleesett az út menti árokba és ott ébredt föl hajnalban.
A következőket Ő mondta el később:
Amikor fölébredt már világosodott és azt vette észre, hogy egy méterrel arrébb sokkal mélyebb az árok és az tele van vízzel. Ha oda esik, megfullad. Az első épkézláb mondat, ami eszébe jutott ez volt: Az Isten megmentette az életemet. Aztán beleakadt ez a szó, hogy Isten, és Isten felé terelte a gondolatait. Végignézett magán. A zakóján félig megszáradt hányás volt, s megundorodott magától, meg attól az egész élettől amit Ő folytatott. Hirtelen eszébe jutott egy hallelúja, amit még vallásos korában tanult egy konferencián és amit elkezdett dúdolni magában. A szöveg így hangzott: "A nagy mélységből szüntelen, hozzád kiáltok Istenem. Halálból ments meg engemet, fogadj be engemet! Amint vagyok jövök, amint vagyok jövök. Fiad érettem onta vért, fogadj be Jézusért."
(Folyt.)

357109619_835856721243954_7670749932701611575_n.jpg

Válasz

Elmondta ez az ember, hogy Ő maga is meglepődött azon, hogy ezt az árokban ülve mennyire komolyan vette. Azt mondta:
- Istenem! Ha így is kellek neked fogadj be engem!
Ezután arra gondolt, hogy hogy történik majd meg mindez? Ezért egy kis segítséget akart adni Istennek és hozzátette:
- De küldj valakit, ha lehet még ma, hogy segítsen odatalálni hozzád!
Annyira komolyan vette az imádságát , hogy körülnézett nem jön-e valaki? Nem jött. Ilyen kora hajnali órában nem járt senki a faluban, ezért elindult haza. Otthon az egész napja azzal telt el, hogy várta hátha jön valaki. Eltelt a nap, de nem jött senki. Késő este azonban csöngettek. Egy régi ismerőse, akivel annak idején több konferencián is volt meglátogatta és sűrűn elnézést kért, hogy ilyen késő este zavarja. Elmondta, hogy a második faluban vasárnap egy csendesnap lesz és neki egész nap az járt az eszében, hogy jó lenne Őt is elhívni erre az alkalomra. Mondandóját azzal zárta:
- Komám, gyere menjünk el együtt erre a csendesnapra!
Elment és ott fordult meg az Ő élete. Attól kezdve nagyon sok alkoholistának tett bizonyságot az Úr Jézusról és az Ő szabadításáról.
Ennyire igaz az, hogy amint vagyunk, úgy lehet az Úr Jézushoz menni, Őt megszólítani, Tőle szabadulást kérni. És ha ezt komolyan gondoljuk, Ő válaszol, sőt megszabadít minden bűnből, minden megkötözöttségből, képes kihozni minden nyomorúságból, képes helyrehozni az egész elrontott életünket. Jézus nem azt mondja, hogy szeretlek, majd ha megváltozol, hanem azt mondja: szeretlek így, ahogy vagy! Bízd rám magad, aztán majd úgyis megváltozol ennek a szeretetnek a melegében, ha te is akarod!
Kérdés, hogy akarjuk-e? Eljutottunk-e oda, hogy megundorodunk magunktól, ettől az életviteltől? Ha igen, ne habozzunk, kérjük az Ő segítségét és Ő bizton segíteni fog!

357109619_835856721243954_7670749932701611575_n.jpg

Válasz